Tisztelt Emlékezők!

Palócmagyari szeretettel köszöntöm a Szövetség a Közös Célokért (SzaKC) és a Palóc Társaság nevében Esterházy János tisztelőit, a magyar vagy más ajkú testvért, akik most összetartozva kegyelettel emlékezünk a XX. század egyik legnagyobb magyarjára.

„Gróf Esterházy János a Monarchia látszólag felhőtlen ege alatt látta meg a napvilágot, de még a felnőttkor küszöbére se lépett, amikor elérte őt az első világháború, majd az azt követő trianoni döntés… - állapította meg Molnár Imre Esterházy-kutató, társaságunk egyik alapítója. - A trianoni diktátumot haláláig a magyarság és egyben saját élete legnagyobb tragédiájának tartotta. Azt kellett tapasztalnia, hogy a népe sorsát közvetlenül érintő történelmi események, a feje fölött, az ő és népe akaratával távolról sem egyező módon mennek végbe. E felismerésből fakadt az a minden elnyomottal, szenvedővel szolidaritást vállaló, vállalni tudó magatartása is, mely a kényszermunkatáborok és börtönfalak között az egyetemes emberi értékek példaadó képviselőjének magaslatára emelte őt fel. Tanúja volt … a határok ide-odatologatása nyomán járó mérhetetlen sok emberi tragédiának…”

Batta György költő pedig úgy véli, hogy „Esterházy János személyében olyan példaképet kaptunk, akit a szívünkben máris szentként tisztelhetünk és szerethetünk.  Esterházy mindnyájunkért élt, ő volt közülünk a huszadik században az egyetlen, aki Jézust követve végigjárta a keresztutat…”

Nem véletlenül idéztem e két „felvidéki lámpás” nem mellesleg palócmagyar gondolatát. Jobban, igazabban, életképszerűen aligha lehet megfogalmazni, mit jelent nekünk magyaroknak, a közép-európaiaknak Esterházy János életútja, példája, mártíromsága.

Hiszen a közép-európai történelem sorsfordulói az itt élő magyarság sorsfordulói is egyben. Székely, matyó, palóc, együtt: mind magyar. A sorsfordulók magyarként érték a palócságot is, magyarként szenvedték meg, amit rájuk mért a történelem, magyarként élték át a vészterhes időket vagy magyarként tanulták meg a túlélés módozatait.

Megismerni és ismerni elődeink göröngyös évszázadait, harcát a szülőföld megtartásáért az éppen alkalmi ellenség ellen és küzdelmét a megmaradásért, a magyarnak maradásért egyet jelent a hűséggel az előttünk élt nemzedékekhez, vagyis történelmünkkel, édesanyai magyar nyelvünkkel, kultúránkkal: ÖRÖKSÉGÜNKKEL.

Ez bizony napjaink embert próbáló kihívása is, s hiszem, hogy e küzdelemben bár eleshetnek közülünk ezeren, de mindig vannak s lesznek is, akik megtanulják, megőrzik a példát, magatartásukkal ezt tanítják a mindennapokban és ezt a példát adják tovább az ifjabb nemzedéknek.

Mert a testet megölhetik, kik ellenünkre törnek, de a lelket nem tudják elpusztítani. S lélekben erős a magyar, szűkítve: erős a palóc s tapasztalom: egyre erősebb. Nemcsak Mikszáth bátyánkra gondolok, kinek áldásos irodalmi működése magas rangra emelte a palócságot, hanem azokra a most középiskolás fiatalokra is, akik a Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Palóc Társaság által már 22. alkalommal meghirdetett pályázatunkra küldték el jobbnál jobb dolgozataikat s akik éppen a palóc önazonosság-tudatuk kibontakozását örökítették meg ragyogóan. Fülek, Kóvár, Inám, Ipolyság stb. fiataljainak lelke virágba borul, ha szülőföldjük, a Palócföld szépséges tájairól írnak, az ük-, déd-, és nagyapák hétköznapi vagy háborús történeteiről mesélnek, az emberi és nemzeti sorsfordulókról festenek képet, melyek fényszórói, példái lettek mai életüknek.

Baráti Tamás ipolysági diák írta:

„Korunkban a hazafiság s a hazaszeretet nem követel mártírhalált. Csupán egy erkölcs- és eszmerendszert, s egy parányi szikrát, egyfajta tettrekészséget. Gondoljunk bele, őseink még a háborúk közepette is büszkén vonultak magyar zászlók alatt a harcba. Az egyénnek tudnia kell, hogy hova tartozik, honnan való. A hazatalálás folyamata az egyén élete végéig tart.”

Egy inámi gimnazista vallomása:

”A feltétlen hazaszeretet, ami a legszebb és legigazabb szeretet e világon….a lélek legmélyebb pontjaiból indul apró parázsként, és gerjed hatalmas lánggá, amely nem alszik ki soha. Mert aki szereti a hazáját, az egész életében szereti azt. Ez az a láng, amit senki ezen a földön … nem tud elvenni az embertől.”

E sorok igazolják, hogy Palócföldön él a hűség a magyar hazához, a Kárpát-medencei szülőföldhöz, a magyar anyanyelvhez, az örökölt évezredes magyar kultúrához. Magyar fiatalok, ha tetszik: palóc ifjak e hűség hordozói, magyar jövőnk reménységei.

A Jézus-követő Esterházy életáldozata nem volt hiábavaló és példaképpé magasztosodott előttünk!

Z. Urbán Aladár