xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

WIADOMOŚCI – TUDÓSÍTÁSOK – ZPRÁVY

Gazeta członków Ruchu Politycznego Coexistentia-Wspólnota

A Coexistentia-Együttélés Politikai Mozgalom tagjainak lapja

Noviny členů Politického hnutí Coexistentia-Soužití

www.coexistentia.cz

nr 52 (3/2012) 5.6.2012

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Konferencja międzynarodowa „Wyniki polskiej Prezydencji w Unii Europejskiej“

Nemzetközi konferencia „A Lengyel Európai Uniós Elnökség eredményeiről“

Mezinárodní seminář „Výsledky polského předsednictví v Evropské unií“

W sobotę 21.4. br. odbyła się w Piotrowicach koło Karwiny konferencja międzynarodowa pt. „Wyniki polskiej Prezydencji w Unii Europejskiej“, którą zorganizowały Organizacja Pożytku Publicznego Koexistencia o.p.s. oraz Miejscowe Koło Polskiego Związku Kulturalno-Oświatowego w Piotrowicach. Obrady prowadzili – Zoltán Domonkos, przewodniczący zarządu Koexistencia o.p.s. i Jadwiga Karolczyk, przewodnicząca MK PZKO. Patronat honorowy przyjęła konsul generalna Rzeczypospolitej Polskiej w Ostrawie, Anna Olszewska, a główny wykład wygłosił poseł do Parlamentu Europejskiego, Jan Olbrycht.

„My Polacy, sami byliśmy zaskoczeni, że jesteśmy zdolni do kompromisów, do uzgodnień, że potrafimy w spokojny sposób prowadzić obrady – powiedział europoseł. Podkreślił, że nie należy się od niego spodziewać krytyki rządu prowadzącego Prezydencję, ponieważ jest posłem tej samej partii – Platformy Obywatelskiej. Olbrycht w swoim referacie dalej wyjaśnił, na czym polega prezydencja jakiegoś kraju, że nie oznacza ona zdominowania przez ten kraj wszystkich organów Unii Europejskiej, a jedynie przewodnictwo obrad w Radzie Europejskiej, w skład której wchodzą przedstawiciele rządów poszczególnych krajów członkowskich. Podkreślił też, że bardzo ważną sprawą jest nieprzenoszenie konfliktów narodowych na arenę europejską, bo wtedy obniża to pozytywne wyniki prezydencji. Tak stało się w przypadku Prezydencji czeskiej, w trakcie której doszło odgłosowania wotum nieufności dla rządu do zmiany premiera. Polsce udało się uniknąć takiej sytuacji i jednocześnie narzucić wysoki standard profesjonalności, spokoju i kompromisów w prowadzeniu obrad. Polska wykorzystała okres Prezydencji, przypadający na drugie półrocze ub. roku, do „zmasowanego ataku kulturalnego“. W okresie, gdy o Polsce się mówiło, odbyło się wiele wystaw, spektakli w różnych krajach Europy. Olbrycht przedstawił też przykłady tematów, które pod polskim przewodnictwem udało się doprowadzić do końca. Było to przede wszystkim uchwalenie przepisów antykryzysowych, które dziś stosujemy przy wykorzystywaniu kryzysu w Grecji. Udało się sfinalizować rozmowy nt. budżetu unijnego na 2012 rok, co przedtem się nie udawało.

O polskiej Prezydencji pod kątem działań Konsulatu Generalnego RP w Ostrawie mówiła konsul generalna Anna Olszewska. Wykłady wygłosili też Jerzy Czap, przewodniczący Sekcji Historii Regionu PZKO – nt. przygotowywanego wydania książki Stanisława Zahradnika „Polacy z Zaolzia w najwyższych organach ustawodawczych Czechosłowacji, Republiki Czeskiej i Polski 1919-2010“, Krzysztof Szelong, dyrektor Książnicy Cieszyńskiej nt. piotrowickiego aspektu wybuchu I Powstania Śląskiego w 1919 roku. Stanisław Gawlik w imieniu Ruchu Politycznego COEXISTENTIA przedstawił plan budowy tablicy interaktywnej przypominającej ten czyn zbrojny w Piotrowicach, a Tadeusz Toman, dyrektor Koexistencia o.p.s. omówił wyniki Spisu Powszechnego. Wystąpił też wójt gminy Piotrowice koło Karwiny, Marian Lebiedzik i przewodniczący Ruchu Politycznego COEXISTENTIA, Sándor Pálffy. Uczestnicy obrad mieli możliwość zabrać głos w dyskusji. Z mediów obecni byli dziennikarze prasy polskiej na Zaolziu – Głosu Ludu i Zwrotu, redakcja polska Czeskiego Radia w Ostrawie, redakcja „Reportu“ czeskiej telewizji publicznej, gazetacodzienna.pl i telewizja komercyjna ČRTV.

Idén április 21.-ikén Petrovice u Karviné községben nemzetközi konferenciát tartottak „A Lengyel Európai Uniós Elnökség eredményei“ címmel, amelyet a Koexistencia o.p.s. közhasznú társaság és a Lengyel Kulturális és Ismeretterjesztő társaság (Polski Zwiazek Kulturalno – Oswiatowi = PZKO) Petrovicei Helyi Csoportja rendezett. Az ülést Domonkos Zoltán a Koexistencia o.p.s. vezetőségi tanácsának elnöke és Jadwiga Karolczyk a PZKO Helyi Csoportjának elnöknője vezette. A konferencia fölött Anna Olszewska asszony a Lengyel Köztársaság ostravai főkonzulja vállalt védnökséget, a főbeszámolót pedig Jan Olbrycht az Európai Parlament képviselője tartotta.

„Mi lengyelek magunk is meglepődtünk, hogy képesek vagyunk kompromisszumokat elfogadni és megegyezni, és hogy tudjuk nyugodtan vezetni az üléseket – mondta az európai képviselő. Hangsúlyozta hogy nem lehet tőle elvárni hogy kritizálni fogja majd a kormányt, mivelhogy ugyanannak a pártnak, a Polgári Platformnak a képviselője. Olbrycht továbbá beszámolójában megmagyarázta hogy miben is áll valamely államnak az elnöksége, hogy ez nem jelenti ennek az államnak a dominanciáját az Európai Unió minden szervében, hanem csak az Európai Tanács ülésének elnökségét, ahol az egyes tagállamok képviselői a tagok. Hangsúlyozta továbbá, hogy fontos dolog az hogy a nemzeti konfliktusokat ne vigyük át az európai színpadra, mivel ez csökkenti az elnökség pozitív eredményeit. Ez történt a cseh elnökség esetében, amikor pedig ennek az elnökségnek az időtartama alatt bizalmatlansági indítványt szavaztak meg a kormány ellen és kicserélték a kormány elnökét. Lengyelország sikeresen kikerülte az ilyen helyzetet és egyidejűleg az ülések irányításánál magasszintű professzionalitást, nyugalmat és kompromisszumkészséget tudott kikényszeríteni. Lengyelország a múlt év második félévére eső elnökségi időszakát „koncentrikus kulturális támadásra“ használta fel. Abban az időszakban amikor Lengyelországról sokat beszéltek, akkor Európa különböző államaiban számtalan kiállítást és előadást rendeztek meg. Olbrycht bemutatta azoknak a tematikus kérdéseknek a példáit is amelyeket a lengyel elnökség hozzájárulásával oldottak meg. Ezek mindenekelőtt válságellenes előírások megszavazásai voltak, amelyeket ma a görögországi válság megoldásához használunk. Sikerült végigvinni a 2012-es év európai költségvetéséről szóló megbeszéléseket, amelyeket azelőtt nem sikerült.

A lengyel elnökségről beszélt Anna Olszewska asszony is, aki mindezt a Lengyel Köztársaság Ostravai Főkonzulátusa tevékenységének szemszögéből mutatta be. Előadást tartott még Jerzy Czap a PZKO Régiónk Történelmének Tagozata elnöke, aki Stanislaw Zahradnik könyve kiadásának előkészületeiről beszélt, ez a könyv „Olzántúli lengyelek Csehszlovákia, a Cseh köztársaság és Lengyelország legmagasabb képviseleti szerveiben Az 1919-2010 közötti időszakban“ címmel jelenik majd meg. Krysztof Szelong a Těšíni Könyvtár igazgatója „A Petrovicei események hozzájárulása az 1919-es I. Sziléziai Felkeléshez“ címmel tartott beszámolót. Stanislaw Gawlik a COEXISTENTIA Politikai Mozgalom nevében mutatta be annak az interaktív tábla megépítésének tervét, amely erre a Petrovicén lezajlott fegyveres akcióra emlékeztet. Tadeusz Toman a Koexistencia o.p.s. igazgatója a Népszámlálás eredményeit elemezte. Ugyancsak felszólalt Marian Lebiedzik, Petrovice u Karviné község polgármestere, valamint Pálffy Sándor a COEXISTENCIA Politikai Mozgalom elnöke.. Az ülés résztvevőinek lehetőségük volt a vitában megszólalni. A médiumok közül jelen voltak az olzántúli lengyel sajtó képviselői – a Glos Ludu és a Zwrot újság, az Ostravai Cseh rádió lengyel szerkesztősége, a „Report“ cseh közszolgálati televízió szerkesztősége, a gazetacodzienna.pl internetes újság és a ČRTV kereskedelmi tévé.

V sobotu 21.4. tr. se konal v Petrovicích u Karviné mezinárodní seminář nt. „Výsledky polského předsednictví v Evropské unií“, který uspořádala Obecně prospěšná společnost Koexistencia o.p.s. a Místní skupina Polského svazu kulturně-osvětového v Petrovicích. Jednání řídili – Zoltán Domonkos, předseda správní rady Koexistencia o.p.s. a Jadwiga Karolczyk, předsedkyně MS PZKO. Čestnou záštitu semináře přijala generální konzulka Polské republiky v Ostravě, Anna Olszewska, a hlavní referát přednesl Jan Olbrycht, poslanec Evropského parlamentu.

„My Poláci jsme sami byli překvapeni, že jsme schopní přijmout kompromisy a dohodnout se, a dovedeme klidně řídit jednání – řekl europoslanec. Zdůraznil že nelze od něho očekávat, že bude kritizovat vládu, protože je poslancem stejné strany – Občanské platformy. Olbrycht ve svém referátu dále vysvětlil, v čem spočívá předsednictví nějakého státu, že neznamená dominaci tohoto státu ve všech orgánech Evropské unie, ale pouze předsednictví jednání v Evropské radě, jejíž členem jsou zástupci jednotlivých členských států. Zdůraznil také, že důležité je nepřenášet národní konflikty na evropskou scénu, protože to snižuje pozitivní výsledky předsednictví. To se stalo v případě českého předsednictví, když v době jeho trvání bylo odhlasováno votum nedůvěry vládě a došlo k výměně předsedy vlády. Polsku se podařilo vyhnout se takové situace a současně vnutit vysoký standart profesionality, klidu a kompromisů v řízení jednání. Polsko využilo období předsednictví, které připadlo na druhé pololetí minulého roku ke „koncentrickému kulturnímu útoku“. V období, kdy se o Polsku hodně mluvilo, se konal nespočet výstav, představení v různých státech Evropy. Olbrycht uvedl také příklady tématických otázek, které byly s přispěním polského předsednictví vyřešeny. Bylo to především schválení protikrizo-vých předpisů, které dnes využíváme při řešení krize v Řecku. Podařilo se dotáhnout do konce rozhovory nt. evropského rozpočtu na 2012 rok, což se předtím nedařilo.

O polském předsednictví pod úhlem aktivit Generálního konzulátu PR v Ostravě mluvila generální konzulka Anna Olszewska. Přednášky měli také Jerzy Czap, předseda Sekce historie regionu PZKO – nt. přípravy vydání knihy Stanisława Zahradnika „Poláci na Zaolzí v nejvyšších zastupitelských orgánech Československa, České republiky a Polska 1919-2010“, Krzysztof Szelong, ředitel Těšínské knížnice nt. petrovických událostí, které přispěly k výbuchu I. Slezského povstání v 1919 roce. Stanisław Gawlik jménem Politického hnutí COEXISTENTIA uvedl plán výstavby interaktivní tabule připomínající tento ozbrojený čin v Petrovicích. Tadeusz Toman, ředitel Koexistencia o.p.s. probral výsledky Sčítání lidu. Vystoupil také starosta obce Petrovice u Karviné, Marian Lebiedzik a předseda Politického hnutí COEXISTENTIA, Sándor Pálffy. Účastníci jednání měli možnost přihlásit se do diskuse. Z médií byli přítomní novináři polského tisku na Zaolzí – Głos Ludu a Zwrotu, polská redakce Českého rozhlasu v Ostravě, redakce „Reportu“ veřejnoprávní české televize, gazetacodzienna.pl a komerční televize ČRTV.

„Głos Ludu“ zamieścił wywiad z Janem Olbrychtem

A „Głos Ludu“ újság beszélgetést közölt Jan Olbrychttal

„Głos Ludu“ zveřejnil rozhovor s Janem Olbrychtem

Na pytanie o zdanie europosła na temat konfliktu wokół polskiej żywności i reakcji czeskiego ministra rolnictwa powiedział „Problem nie leży w Czechach, tylko w Polsce. Każdy z Polaków dzisiaj, gdy bierze jedzenie do ręki, zastanawia się, czy nie ma w nim soli drogowej. Rząd polski musi uruchomić wszystkie możliwe kontrole, by to wyjaśnić i wyciągnąć konsekwencje. Dokładnie musi o tym poinformować nie tylko rząd czeski, ale każdy. Natomiast robienie z tego sprawy międzynarodowej uważam za przesadzone. To daje wodę na młyn tym, którzy za chwilę powiedzą, że Polsce nic się nie robi, że – jak zwykle – jest bałagan i dziadostwo. Są środowiska, które takie rzeczy będą mówić, zresztą zawsze były. Afera z solą, to nie jest wynik niesprawności struktur, lecz zwykłe oszustwo, przestępstwo, które ktoś popełnił. Nie jest tak, że administracja wpuściła sól drogową, lecz ktoś sprzedał nie to, co trzeba. To się zdarza w różnych państwach. Absolutnie powinno to być wyjaśnione do końca i załatwione.“

Czy jako członek grupy roboczej, która monitoruje wdrażanie funduszy strukturalnych uważa, że Polska i Czechy dobrze wykorzystują szanse, jakie dają im fundusze europejskie w latach 2007-2013? „Jesteśmy dziś w środku tak zwanego okresu programowania, więc jeszcze do końca nie wiemy, jakie będą ostateczne rezultaty i efekty. W tej chwili bardzo wiele inwestycji, szczególnie tych najtrudniejszych, jest jeszcze przed nami. Nie da się ukryć, że zwiększyły się wymagania Komisji Europejskiej. Jest kryzys, wobec tego widzimy, że urzędnicy europejscy zaczynają jeszcze bardziej skrupulatnie sprawdzać wszystkie papiery, co z jednej strony jest korzystne, lecz z drugiej opóźnia pewne działania. My to dostrzegamy i staramy się interweniować, by tego niepotrzebnie nie komplikować. Wiemy, że jest kryzys, ale słyszymy i w Polsce, i w Czechach, że pewne płatności są zawieszone, wstrzymane. Osoby, które nie są zorientowane w całej sytuacji, mogą sądzić, że dzieje się coś nieprawidłowego. Tymczasem to kwestia zaostrzenia precyzyjności kontroli. Generalnie uważam, że pieniądze europejskie idą tam, gdzie powinny, ale czekają nas zmiany.“

Czy wiadomo już, na czym te zmiany będą polegały? „W następnym okresie programowania będziemy musieli bardzo dokładnie sprawdzać, czy każda inwestycja, którą realizujemy, naprawdę daje nowe miejsca pracy, czy to nie jest czasem tak, że polepsza standard życia – co jest oczywiście potrzebne, ale niekoniecznie tworzy nowe miejsca pracy. Jest taka tendencja w Polsce (w Czechach nie znam sytuacji), że się buduje baseny, sale sportowe, aquaparki i tak dalej. Jeżeli tworzą się wokół nich nowe miejsca pracy, jakieś strefy gospodarcze, to wszystko jest w porządku, jeżeli natomiast są tylko polepszeniem standardu życia – dosyć kosztownym, bo na przyszłość utrzymanie tych obiektów będzie dużo kosztować, to jednak będziemy musieli to w przyszłości bardzo ograniczyć. Jest czas kryzysu, a w czasach kryzysu robi się rzeczy najważniejsze, najpotrzebniejsze i te, które sprzyjają rozwojowi gospodarczemu. Jak już się czegoś podejmujemy za pieniądze europejskie, to przede wszystkim powinniśmy pomyśleć o tym, czy naprawdę tego potrzebujemy, czy wszyscy ludzie, których to dotyczy, się na to zgadzają – by nie było protestów oraz ile to będzie kosztować po zakończeniu – za trzy lata, za pięć lat, za dziesięć… Przyznam się, że w Polsce nie zawsze mam wrażenie, że ktoś to przemyślał. Najważniejsze, by mieć świadomość tego, że nie chodzi o wydawanie pieniędzy, lecz o inwestowanie w rzeczy, które przynoszą efekt i nie zwiększają kosztów.“

Jan Olbrycht európai képviselő a lengyel élelmiszerek körüli vitákat és a cseh mezőgazdasági miniszter reakcióját illetően a nézetét érintő kérdésre azt mondta, hogy „ A probléma nem Csehországban van, hanem csak Lengyelországban. Ma maguk a lengyelek amikor élelmiszert vesznek a kezükbe, akkor azon gondolkoznak, hogy nincsen-e benne műszaki só. A lengyel kormánynak be kell indítania az összes ellenőrzési mechanizmust ahhoz hogy ezt a dolgot meg tudja magyarázni és hogy ebből le tudja vonni a következéseket. Pontosan kell informálni nemcsak a cseh kormányt, de minden más kormányt is. Ezzel szemben ennek az ügynek a nemzetközi mértékű felhasználását túlzásnak tartom. Ez azok malmára hajtja a vizet, akik majd legközelebb azt mondják, hogy Lengyelországban semmit nem tesznek és hogy – mint általában – itt disznóól és nyomorúság van. Vannak olyan központok, amelyek ilyen dolgokat fognak majd mondani, egyébként ezek mindig is ilyenek voltak. A sóbotrány nem a szerkezeti tökéletlenség következménye hanem valaki által elkövetett közönséges csalás, törvényszegés vagy bűntett. Nem úgy van az, hogy az államigazgatás a piacra dobta a műszaki sót, hanem valaki nem azt adta el amit el kellett volna neki adnia. Mindez megtörténik különböző államokban. Ezt a dolgot teljes rendben meg kell magyarázni és meg kell oldani.“

A szerkezeti alapok bevezetése fölött őrködő munkacsoport tagjaként úgy gondolja-e hogy Lengyelország és Csehország vajon jól kihasználják azokat a lehetőségeiket amelyeket nekik ezek az alapok a 2007-2013-as évek közötti időszakra nyújtanak? „Ma az ún. Programozás időszakán belül vagyunk, ezért még nem ismerjük pontosan hogy milyenek lesznek a végső eredmények és effektusok. Ebben a pillanatban nagyon nagyszámú befektetés, mindenekelőtt pedig a legbonyolultabbak még előttünk vannak. Nem lehet letagadni hogy az Európai Bizottság követelményei növekedtek. Válság van és erre tekintettel azt vesszük észre hogy az európai hivatalnokok még lelkiismeretesebben ellenőriznek minden okmányt, ami egyrészről kedvező, ám másrészről egyes tevékenységeket fékez. Mi mindezt észleljük és igyekszünk beavatkozni, hogy ok nélkül ne komplikálódjanak a dolgok. Tudjuk hogy válság van, ugyanakkor azt halljuk Lengyelországban és Csehországban is hogy bizonyos kifizetések el vannak halasztva, le vannak állítva. Azok a személyek akik nem ismerik az egész helyzetet azt gondolhatják hogy valami helytelen dolog történik. Eközben mindez az ellenőrzések megszigorításának az ügye. Általánosságban azt gondolom, hogy az európai pénzek oda mennek ahová kell, ugyanakkor változások várnak ránk.“

Tudható már hogy miben állnak ezek a változások? „Az elkövetkező programozási időszakban nagyon pontosan kell ellenőriznünk hogy vajon minden elvégzett befektetés valóban új munkahelyek megteremtéséhez járul-e hozzá, és hogy mindez néha nem az életszínvonal emelésére szolgál-e – ami persze szükséges, ám nem mindig keletkeznek új munkahelyek. Van olyan irányzat Lengyelországban (a csehországi helyzetet nem ismerem), hogy fürdőket, sportcsarnokokat, aquaparkokat és hasonlókat építenek. Amennyiben ezek körül új munkahelyek vagy új ipari zónák is keletkeznek akkor minden rendben van, ám amennyiben csak az életszínvonal emelkedik, akkor ez elég költséges dolog, mivelhogy a jövőben ezeknek az épületeknek a karbantartása drága lesz majd, mindennek ellenére azonban a jövőben ezeket a karbantartásokat nagyon korlátoznunk kell majd. Most válságidőszak van és a válság időszakában a legfontosabb, legszükségesebb dolgokat kell csinálni és azokat amelyek hozzájárulnak a gazdasági növekedéshez. Ha már valamire felhasználjuk az európai pénzeket akkor meg kell gondolnunk, hogy minderre valóban szükségünk van-e, hogy egyetértenek-e mindazok az emberek akiket ez érint – nehogy tiltakozások legyenek, aztán pedig, hogy mindez mennyibe fog majd kerülni az üzembe helyezés után három, öt, tíz év múlva… Beismerem hogy Lengyelországban nem mindig az a benyomásom hogy valaki elgondolkozott ezeken a dolgokon. A legfontosabb az hogy tudatosítjuk magukban, itt nem az európai pénzek elköltéséről van szó, hanem olyan dolgokba való befektetésről, amelyeknek hatásuk van és nem növelik meg a költségeket.

Na otázku o názor europoslance na téma sporu kolem polských potravin a reakci českého ministra zemědělství řekl „Problém není v Čechách, ale pouze v Polsku. Samotní Poláci dnes, když berou potravinu do rukou, přemýšlejí, zda v ní není technická sůl. Polská vládá musí spustit veškeré kontrolní mechanismy aby tuto věc vysvětlila a vyvodila důsledky. Musí o tom přesně informovat nejen českou vládu, ale každou vládu. Naproti tomu využívat tuto věc v mezinárodním měřítku považuji za přehnané. To dává vodu na mlýn těm, kteří příště řeknou, že se v Polsku nic nedělá, že – jako obvykle – je zde chlívek a ubohost. Jsou střediska, která takové věci budou mluvit, ostatně vždy taková byla. Aféra ze solí, to není důsledek nedokonalosti struktúr, ale obyčejný podvod, přestupek nebo trestný čin, který někdo spáchal. To není tak, že správa uvedla na trh technickou sůl, ale že někdo neprodal to, co měl prodat. To se stává v různých státech. Tato věc musí být naprosto správně vysvětlena a vyřešena.“

Zda se domnívá jako člen pracovní skupiny, která dohlíží nad zaváděním strukturálních fondů, že Polsko i Čechy dobře využívají možností, které jim tyto evropské fondy dávají pro léta 2007-2013? „Jsme dnes uvnitř tzv. období programování, proto ještě přesně neznáme, jaké budou konečné výsledky a efekty. V této chvíli velmi velký počet investic, především těch nejsložitějších, je teprve před námi. Nemůžeme nedat najevo, že se zvětšily požadavky Evropské komise. Je krize, vzhledem k tomu pozorujeme, že evropští úředníci ještě svědomitěji kontrolují veškeré doklady, což na jednu stranu je příznivé, avšak na druhou stranu opožďuje některé činnosti. My si toho všímáme a snažíme se zasáhnout, aby se to bezdůvodně nekomplikovalo. Víme, že je krize, avšak slyšíme v Polsku i v Čechách, že určité platby jsou odloženy, zastaveny. Osoby, které nejsou seznámeny s celou situací, se mohou domnívat, že se děje něco nesprávného. Mezitím je to záležitost zpřísnění kontroly. Obecně se domnívám, že evropské peníze jdou tam, kde je to potřeba, avšak čekají nás změny.“

Zda už se ví, v čem tyto změny budou spočívat? „V následujícím období programování budemu muset velmi přesně prověřit, zda každa prováděná investice opravdu přispívá k vytvoření nových pracovních míst, a zda to není někdy jen zlepšení životního standardu – což je samozřejme potřebné, ale ne vždy vznikají nová pracovní místa. Je takový sklon v Polsku (v Čechách situaci neznám), že se stavějí koupaliště, sportovní haly, aquaparky a podobně. Jestli se tvoří kolem nich nová pracovní místa, nějaké průmyslové zóny, je vše v pořádku, avšak v případě zlepšení pouze životního standardu – dost nákladným, protože v budoucnu údržba těchto budov bude drahá, budeme muset přesto tyto v budoucnu velmi omezit. Je období krize, a v období krize se dělají věci nejdůležitější, nejpotřebnější, a ty, které přispívají k hospodářskému růstu. Když už něco podnikneme za evropské peníze, musíme popřemýšlet, zda opravdu to potřebujeme, zda všichni lidé, kterých se to týká, s tím souhlasí – aby nebylo protestů a kolik to bude stát po uvedení do provozu – za tři roky, za pět let, za deset… Přiznám se, že v Polsku ne vždy mám dojem někdo o tom uvažoval. Nejdůležitější je, být si vědom toho, že nejde o utrácení evropských peněz, ale o investování do věcí, které přinesou efekt a nezvětší náklady.“

Książka Zahradnika o posłach z Zaolzia przygotowana do druku

Zahradnik úr könyve az olzántúli képviselőkről már kinyomtatásra készen áll

Kniha Zahradnika o poslancích z Zaolzí připravena k tisku

Krótką informację na temat przygotowanego przez Sekcję Histotrii Regionu Zarządu Głównego PZKO wydania książki „Polacy z Zaolzia w najwyższych organach ustawodawczych Czechosłowacji, Republiki Czeskiej i Polski (1919-2010)“ przedstawił jej przewodniczący Jerzy Czap. Publikacja jest zwieńczeniem długoletniej pracy Stanisława Zahradnika, historyka zamieszkałego w Trzyńcu. Całość publikacji składa się z wprowadzenia i dwunastu rozdziałów: Sejm Ustawodawczy Warszawa (1919-1920), Czechosłowacja (1925-1938), Polska (1938-1939), Czechosłowacja Ludowo-Demokratyczna (1946-1960), Czechosło-wacka Republika Socjalistyczna (1961-1970), Czechosłowacka Socjalistyczna Republika Federacyjna (1971-1989), Czechosłowacja Federacyjna (1990-1992), Republika Czeska (od 1993), zestaw posłów i senatorów, wykaz skrótów, bibliografia, dokumentacja. Finsanse na wydanie tej publikacji są zapewnione.

Jerzy Czap a PZKO Főbizottsága mellett működő Régiónk Történelmi Tagozatának elnöke a kiadó képviseletében rövid információt közölt kiadásra előkészített könyvükről, amely az „Olzántúli képviselők Csehszlovákia, a Cseh Köztársaság és Lengyelország legmagasabb képviselőtestületi szerveiben az 1919-2010 közötti időszakban“ címet viseli. Ez a munka Stanislaw Zahradnik třineci történész sokéves munkásságának a betetőződése. Az egész kiadvány bevezetőből és tizenkét fejezetből áll: A Varsói Törvényhozó Testület (1919-1920), Csehszlovákia (1925-1938), Lengyelország (1938-1939), A népi-demokratikus Csehszlovákia (1946-1960), A Csehszlovák Szocialista Köztársaság (1961-1970), A Csehszlovák Szocialista Federatív Köztársaság ((1971-1989), A Csehszlovák Federáció (1990-1992), A Cseh Köztársaság (1993-tól), A képviselők és szenátorok névjegyzéke, A rövidítések jegyzéke, Bibliográfia, Dokumentáció. A kiadvány kiadásához a pénz biztosítva van.

Krátkou informaci na téma připravovaného vydání knihy „Poslanci ze Zaolzí v nejvyšších zastupitelských orgánech Československa, České republiky a Polska (1919-2010)“ přenesl za vydavatele Jerzy Czap, předseda Sekce histiorie regionu Hlavního výboru PZKO. Tato práce končí dlouholetou práci Stanislava Zahradnika, historika z Třince. Celek publikace se skládá z úvodu a dvanácti kapitol: Zákonodárný sněm Varšava (1919-1920), Československo (1925-1938), Polsko (1938-1939), Lidově-demokratické Československo (1946-1960), Česko-slovenská socialistická republika (1961-1970), Československá socialistická federativní republika (1971-1989), Československá federace (1990-1992), Česká republika (od 1993), seznam poslanců a senátorů, seznam zkratek, bibliografie, dokumentace. Vydání publikace je finančně zajištěno.

Projekt upamiętnienia czynu zbrojnego w Piotrowicach

Javaslat a petrovicei fegyveres akció megörökítésére

Návrh na zvěčnění ozbrojeného činu v Petrovicích

Projekt upamiętnienia I. Powstania Śląskiego z 1919 roku w miejscu, skąd polscy powstańcy wyruszyli do boju przeciw Niemcom przedstawił w imieniu Ruchu Politycznego COEXISTENTIA Stanisław Gawlik. Zapropnował, aby w ogrodzie Domu PZKO, który sąsiaduje z gospodą Krutkiego, gdzie mieścił się sztab powstańców śląskich, zainstalować tablicę interakcyjną z informacjami w językach polskim, czeskim i angielskim. W tym celu proponuje powołać komitet organizacyjny obchodów 95. rocznicy I. Powstania Śląskiego i instalacji tablicy i komitet honorowy, w skład którego weszliby przewodniczący polskich organizacji na Zaolziu i władze samorządowe Piotrowic koło Karwiny. Niezwłocznie będzie wysłane żądanie o pozwolenie do Urzędu Gminy Piotrowice koło Karwiny, która jest właścicielem gruntu i jeszcze w bieżącym 2012 roku będzie wmurowany kamień węgielny. W dalszej kolejności uzgodniono, że będzie wystosowana odezwa do wsparcia instalacji tablicy. Uzgodnione będą sprawy do-tyczące dookoptowania do komitetu honorowego dalszych zainteresowanych osób i in-stytucji. Odsłonięcie zaplanowano na 17 sierpnia 2014 r. w 95 rocznicę czynu zbrojnego.

Az 1919-es I. Sziléziai Felkelés megörökítésére tett javaslatot Stanislaw Gawlik a COEXISTENTIA Politikai Mozgalom nevében, úgy, hogy azon a helyen legyen ahonnan a lengyel felkelők a németek elleni harcba indultak. Azt javasolja, hogy lengyel, cseh és angol nyelvű interaktiv információs táblát kell felszerelni a PZKO Ház udvarán, amely szomszédos azzal az U Krutkého elnevezésű vendéglővel ahol a sziléziai felkelők stábja székelt. Ezért az I. Sziléziai Felkelés 95.-ik évfordulójának megünneplésére és a tábla felszerelésére szervezői bizottság megalapítását javasolja, valamint egy tiszteletbeli bizottság létrehozását, amelynek tagjai lennének az olzántúli lengyel szervezetek elnökei és Petrovice u Karviná község önkormányzatának vezetősége. A tábla megépítésének engedélyezéséhez halasztás nélkül el kell küldeni a kérvényt Petrovice u Karviná község Községi Hivatalához, mivel ő a telek tulajdonosa, aztán még az idei 2012-es év folyamán elhelyezik az alapkövet is. Ezt követően megegyeztek abban hogy felhívást tesznek közzé a tábla felszerelésének a támogatására. Meg kell egyezni azokról a dolgokról is amelyeknek alapján lehetővé válik majd a tiszteletbeli bizottságba egyéb más érdeklődést mutató személyek és intézmények felvétele is. A tábla leleplezését 2014 augusztus 17.-ikére, a fegyveres akció 95.-ik évfordulójára tervezik.

Návrh na zvěčnění 1. Slezského povstání z 1919 roku v místě, odkud polští povstalci vyrazili do boje proti Němcům přednesl jménem Politického hnutí COEXISTENTIA Stanislav Gawlik. Navrhuje, aby na zahradě Domu PZKO, který sousedí s hostincem U Krutkého, kde sídlil štáb slezských povstalců, instalovat interaktivní tabuli z informacemi v jazycích polském, českém a anglickém. Proto navrhuje zřídit organizační výbor oslav 95. výročí 1. Slezského povstání a instalace tabule a čestný výbor, kterého členy by se stali předsedové polských organizací na Zaolzí a samosprávné vedení Petrovic u Karviné. Neodkladná žádost k povolení výstavby tabule bude zasláná Obecnímu úřadu Petrovice u Karviné, který je majitelem pozemku a ještě v letošním 2012 roce bude postaven základní kámen. V dalším pořadí bylo dohodnuto, že bude zveřejněna výzva na podporu instalace tabule. Dohodnuté budou záležitostí týkajícící se kooptování do čestného výboru dalších osob a institucí, které o to projeví zájem. Odhalení je plánováno 17. srpna 2014 u příležitosií 95. výročí ozbrojeného činu.

Ocena wyników Spisu Powszechnego

A Népszámlálás eredményeinek értékelése

Hodnocení výsledků Sčítání lidu

Stanowisko Ruchu Politycznego COEXISTENTIA w tej sprawie przedstawił Tadeusz Toman. Wstępne wyniki Spisu Powszechnego z 31.3.2011 r. ogłoszone przez Czeski Urząd Statystyczny potwierdziły nasze przewidywania. Narodowość polską zgłosiło 39 269 obywateli Republiki Czeskiej, natomiast 17 865 Polaków mieszka na terenie Republiki Czeskiej długoterminowo jako obywatele Rzeczypospolitej Polskiej. To jest spadek w granicach 20 % wobec spisu z 2001 roku, co było do przewidzenia. Wyników tych nie mogła znacznie zmienić ani kampania „Postaw na polskość“, w ramach której polskie organizacje społeczne agitowały, aby Polacy nie bali się zgłosić narodowość polską, pomimo to agitacja ta była potrzebna. Natomiast co zaskoczyło nasz Ruch, to że 2 740 tys. osób nie zgłosiło wogóle żadnej narodowości.

Ezzel az üggyel kapcsolatban Tadeusz Toman közölte a COEXISTENTIA Politikai Mozgalom álláspontját. A 2011 március 31.-i Népszámlálásnak a Cseh Statisztikai Hivatal által közölt előzetes erdményei megerősítették feltételezéseinket. Lengyel nemzetiséget jelentett be a Cseh Köztársaság 39 269 állampolgára, ellenkezőleg pedig 17 865 lengyel él hosszútávon a Cseh Köztársaság területén a Lengyel Köztársaság polgáraként. A 2001-es évvel összehasonlítva mindez 20%-os csökkenést jelent, ezt előre feltételezhettük. Ezeket az eredményeket a „Postaw na polskość“(„Vállald a lengyelséget“) elnevezésű kampány sem csökkenthette lényegesen, ennek keretén belül a lengyel szervezetek azért kampányoltak, hogy a lengyelek ne féljenek felvállalni nemzetiségüket, mindenesetre ez az agitáció szükséges volt. Ellenkezőleg Mozgalmunkat meglepte az, hogy 2 740 000 személy egyáltalán nem jelentett be semmilyen nemzetiséget.

Názor Politického hnutí COEXISTENTIA k této záležitostí sdělil Tadeusz Toman. Předběžné výsledky Sčítání lidu z 31.3.2011 vyhlášené Českým statistickým úřadem potvrdily naše předpoklady. Národnost polskou přihlásilo 39 269 občanů České republiky, naopak 17 865 Poláků bydlí na území České republiky dlouhodobě jako občané Polské republiky. To je pokles asi o 20 % v porovnání s rokem 2001, což se dalo předpokládat. Tyto výsledky nemohla podstatně změnit ani kampaň „Postaw na polskość“, v rámci které polské spolky agitovaly, aby se Polácí nebáli přihlásil svou národnost, přesto tato agitace byla potřebná. Naopak co naše Hnutí překvapilo je, že 2 740 tis. osob nepřihlásilo vůbec žádnou národnost.

Struktura Rady Unii Europejskiej

Az Európai Unió Tanácsának összetétele

Skladba Rady Evropské unie

Rada Unii Europejskiej, wraz z Komisją Europejską oraz Parlamentem Europejskim, jest głównym organem decyzyjnym Unii Europejskiej. Głównym zadaniem Rady jest przyjmować, wraz z Parlamentem, aktów prawnych Unii Europejskiej. Rada reprezentuje państwa członkowskie Unii. Rada nie ma swego stałego składu: w posiedzeniach Rady uczestniczy zawsze jeden minister z każdego kraju Unii w zależności od poruszanej na posiedzeniu tematyki. Decyzje podejmowane przez Radę Unii Europejskiej to najczęściej kompromis wypracowany po żmudnych negocjacjach między wszystkimi członkami Unii. Rada Unii Europejskiej posiada Sekretariat Generalny, którego siedziba znajduje się w Brukseli i którego zadaniem jest zapewnienie sprawnego funkcjonowania Rady. Istnieją następujące konfiguracje Rady: Rada ds. Zagranicznych (FAC), Rada ds. Ogólnych (GAC), Rada ds. Gospodarczych i Finansowych (FCOFIN), Rada ds. Wymiaru Sprawiedliwości i Spraw Wewnętrznych (JHA), Rada ds. Zatrudnienia, Polityki Społecznej, Zdrowia i Polityki dotyczącej Konsumentów (EPSCO), Rada ds. Konkurencyjności (COMC), Rada ds. Transportu, Telekomunikacji i Energii (COMPET), Rada ds. Rolnictwa i Rybołówstwa (AGRIFish), Rada ds. Środowiska (ENVI), Rada ds. Edukacji, Młodzieży i Kultury (EYC). Kluczową rolą Prezydencji jest wypracowanie porozumień pomiędzy Państwami Członkowskimi. Szczególnie wtedy, gdy poruszane są kwestie drażliwe i kontrowersyjne. Przygotowanie i sprawowanie Prezydencji w Radzie Unii Europejskiej wiąże się z koniecznością koordynowania kilku tysięcy spotkań, zarówno formalnych poświęconych bieżącym sprawom, jak i nieformalnych w celu omówienia spraw długoterminowych w Brukseli, Luksemburgu oraz Kraju Prezydencji, w tym także spotkań na najwyższym szczeblu. Innym zadaniem jest reprezentowanie Rady wobec instytucji Unii Europejskiej, w szczególności wobec Komisji Europejskiej i Parlamentu Europejskiego. Kolejność sprawowania Prezydencji przez Państwa Członkowskie Unii Europejskiej jest z góry ustalona decyzją Rady, na podstawie artykułu 16 Traktatu o Unii Europejskiej. Prezydencje na okres lat 2004 – 2020 były ustalone: Irlandia / Niderlandy (2004), Luksemburg / Wielka Brytania (2005), Austria / Finlandia (2006), Niemcy / Portugalia (2007), Słowenia / Francja (2008), Republika Czeska / Szwecja (2009), Hiszpania / Belgia (2010), Węgry / Polska (2011), Dania / Cypr (2012), Irlandia / Litwa (2013), Grecja / Włochy (2014), Łotwa / Luksemburg (2015), Niderlandy / Słowacja (2016), Malta / Wielka Brytania (2017), Estonia / Bułgaria (2018), Austria / Rumunia (2019), Finlandia (2020). Na podstawie Traktatu z Lizbony od 2020 r. Prezydencja będzie realizowana przez 3 państwa jednocześnie, czyli tzw. Trio Państw.

Az Európai Unió Tanácsa az Európa Bizottsággal és az Európai Parlamenttel közösen képezi azEurópai Unió fő végrehajtó szervét. A Tanács fő feladata, hogy a Parlamenttel közösen elfogadják az Európai Unió jogi dokumentumait. A Tanács képviseli az Unió tagállamait. A Tanács összetétele nem állandó: a Tanács ülésein mindig jelen van az Unió minden államából egy-egy miniszter, a megtárgyalandó problematikától függően. Az Európai Unió Tanácsa által elfogadott döntések többnyire olyan kompromisszumok, amelyeket az Unió minden tagja között lefolytatott nehéz tárgyalások után kötöttek meg. Az Európai Unió Tanácsának van egy Főtitkársága, amely Brüsszelben székel, ennek a feladata, hogy bebiztosítsa a Tanács rugalmas működését. A Tanács következő konfigurációi ismeretesek: A Külföldi Ügyek Tanácsa (FAC), Általános Ügyek Tanácsa (GAC), Gazdasági és Pénzügyi Tanács (FCOFIN), Igazságügyi és Belső Ügyek Tanácsa (JHA), Munkaügyi, Szociálisügyi, Egészségügyi és Fogyasztási Politika Tanácsa (EPSCO), Konkurrenciaügyi Tanács (COMC), Közlekedés-, Távközlés,- és Energiaügyi Tanács (COMPED), Földművelődésügyi és Halászati Tanács (AGRIFish), Környezetügyi Tanács (ENVI), Művelődésügyi, Ifjúsági és Kulturális Tanács (YEC). Az Elnökség kulcsfontosságú feladata az egyes Tagállamok közötti megegyezések kidolgozása. Mindez főleg akkor amikor érzékeny és ellentmondásos kérdések megoldásáról van szó. Az Elnökség előkészítése és működése néhány ezer találkozó koordinálásának szükségességével függ össze, ezek a találkozók lehetnek formális, aktuális ügyeket érintő találkozók, vagy pedig nem formális találkozók Brüsszelben, Luxemburgban és az Elnökséget ellátó államban, amikor hosszútávú kérdések megtárgyalásáról van szó, sokszor a legmagasabb szinten. Egy másik feladat pedig a Tanács képviselete az Európai Unió intézményeivel szemben, mindenekelőtt az Európai Bizottsággal és az Európai Parlamenttel szemben. Az egyes európai uniós tagállamok Elnökségének sorrendje a Tanács döntése szerint előre meg van határozva a következőképpen: Írország / Hollandia (2004), Luxemburg / Nagy-Británnia (2005), Ausztria / Finnország (2006), Németország / Portugália (2007), Szlovénia / Franciaország (2008), Cseh Köztársaság / Svédország (2009), Spanyolország / Belgium (2010), Magyarország / Lengyelország (2011), Dánia / Ciprus (2012), Írország / Litvánia (2013), Görögország / Olaszország (2014), Lettország / Luxemburg (2015), Hollandia / Szlovákia (2016), Málta / Nagy-Británnia (2017), Észtország / Bulgária (2018), Ausztria / Románia (2019), Finnország (2020). A Lisszaboni Szerződés szerint az Elnökséget 2020-tól majd 3 állam, azaz Államok Triója együttesen látja el.

Rada Evropské unie, spolu s Evropskou komisí a Evropským parlamentem, je hlavním výkonným orgánem Evropské unie. Hlavním úkolem Rady je přijímat, spolu s Parlamentem, právní dokumenty Evropské unie. Rada zastupuje Členské státy Unie. Rada nemá své pevné složení: zasedání Rady se účastní vždy jeden ministr z každého státu Unie v závislosti na projednávané problematice. Rozhodnutí přijímaná Radou Evropské unie jsou většinou kompromisem dohodnutým po obtížných jednáních mezi všemi členy Unie. Rada Evropské unie má Generální sekretariát, jehož sídlo je v Bruselu a jehož úkolem je zajistit pružné fungování Rady. Existují následující konfigurace Rady: Rada pro zahraniční záležitosti (FAC), Rada pro obecné záležitosti (GAC), Rada pro hospodářské a finanční záležitosti (FCOFIN), Rada pro justici a vnitřní záležitosti (JHA), Rada pro zaměstnávání, sociální záležitostí, zdraví a spotřební politiku (EPSCO), Rada pro konkurenci (COMC), Rada pro dopravu, telekomunikace a energie (COMPED), Rada pro zemědělství a rybolov (AGRIFish), Rada pro prostředí (ENVI), Rada pro vzdělávání, mládež a kulturu (YEC). Klíčovou úlohou Předsednictví je zpracování dohod mezi Členskými státy. Zejména tehdy, když jsou řešeny citlivé a kontroverzní otázky. Příprava a výkon Předsednictví souvisí s nutností koordinovat několik tisíc setkání jak formálních týkajících se aktuálních záležitostí, tak neformálních k projednávání dlouhodobých otázek v Bruselu, Luksemburgu a Státě předsednictví, včetně setkání na nejvyšší úrovní. Jiným úkolem je zastupování Rady vůčí institucím Evropské unie, především vůčí Evropské komisi a Evropskému parlamentu. Pořadí Předsednictví jednotlivých Členských států Evropské unie je předem dáno rozhodnutím Rady, na základě článku 16 Smlouvy o Evropské unií. Předsednictví pro období let 2004 – 2020 byly dohodnuto následovně: Irsko / Holandsko (2004), Luksemburg / Velká Británie (2005), Rakousko / Finsko (2006), Německo / Portugalsko (2007), Slovinsko / Francie (2008), Česká republika / Švédsko (2009), Španělsko / Belgie (2010), Maďarsko / Polsko (2011), Dánsko / Kypr (2012), Irsko / Litva (2013), Řecko / Itálie (2014), Lotyšsko / Luxemburg (2015), Holandsko / Slovensko (2016), Malta / Velká Británie (2017), Estonsko / Bulharsko (2018), Rakousko / Rumunsko (2019), Finsko (2020). Na základě Lisabonské smlouvy od roku 2020 Předsednictví bude plněno 3 státy dohromady, čili tzv. Triem států.

Artykuł Krzysztofa Szelonga o I Powstaniu Śląskim

Krzysztof Szelong cikke az I. Sziléziai Felkelésről

Článek Krzysztofa Szelonga o 1. Slezském povstání

Krzyszof Szelong – dyrektor Książnicy Cieszyńskiej, udostępnił nam artykuł „Uchodźcy górnośląscy w roku 1919 na Śląsku Cieszyńskim“, który w 1990 r. zamieszczono w zeszytach naukowych Wyższej Szkoły Pedagogicznej im. Powstańców Śląskich w Opolu“. Artykuł stanowi streszczenie referatu wtedy studenta IV roku historii, wygłoszony na sesji naukowej studentów poświęconej 66 rocznicy III Powstania Śląskiego.

Odrodzenie niepodległej Polski oraz poważne osłabienie Niemiec w 1918 roku zapoczątkowały kilkuletni okres walki górnoślązaków o połączenie się z Macierzą. Zmagania te, przybierające różnorodne formy i przebiegające na wielu płaszczyznach, swój najbardziej dobitny wyraz znalazły w trzech zbrojnych powstaniach. Z genezą pierwszego w nich związany jest problem uchodźców górnośląskich, którzy w 1919 roku schronili się na Śląsku Cieszyńskim. Celem tego szkicu jest próba udzielenia odpowiedzi na pytania, jak wielką rolę odegrali uchodźcy w przygotowaniu i wywołaniu I Powstania Śląskiego oraz jakie przesłanki kierowały ich działaniami. Dla rozwiązania tych dwóch zasadniczych problemów konieczne będzie zastanowienie się również z jakich ludzi składały się środowiska uchodźców, jakie wydarzenia i zjawiska kształtowały ich poglądy i postawy, a wreszcze jaki był ich statut organizacyjny i sytuacja bytowa. Omawiane zagadnienia mają jeszcze jeden interesujący aspekt. Sytuacja Śląska Cieszyńskiego, który udzielał schronienia górnośląskim uciekinierom, była nie uregulowana. Jego mieszkańcy trwali w stanie otwartego konfliktu z Czechosłowacją, która dążyła do zagarnięcia tego terytorium. Jak w tych warunkach mogły się kształtować stosunki pomiędzy uchodźcami a zaangażowanymi w walkę o własne cele mieszkańcami Śląska Cieszyńskiego? Czy ci ostatni rozumieli postawy i dążenia swoich pobratymców? Czy wreszcie obie strony zdawały sobie sprawę z łączonych ich losy jednakich politycznych uwarunkowań.

Prawie roczny okres pobytu górnośląskich uchodźców na Śląsku Cieszyńskim dość wyraźnie daje się podzielić na trzy etapy. Pierwszy z nich, obejmujący najdłuższy przedział czasowy (styczeń-lipiec 1919 r.), związany jest z przybyciem pierwszych grup uchodźców i nadaniem ich życiu form organizacyjnych, które z jednej strony pozwoliły uzyskać środki na utrzymanie, a z drugiej włączyły ich do czynnego życia politycznego. Wówczas wykrystalizowały się także tendencje przywódcze i insurekcyjne cieszyńskiego środowiska uchodźczego. Etap drugi zapoczątkowuje powołanie na początku lipca w obozie w Piotrowicach dowództwa głównego Polskiej Organizacji Wojskowej Górnego Śląska (POW GŚl.), a kończy wybuch pierwszego powstania. Jego cecha najistotniejsza, to przekształcenie w jedno z kierowniczych centrów górnośląskiego ruchu niepodległościowego. Wreszcie etap trzeci i ostatni upływa pod znakiem I Powstania Śląskiego, udziału w nim uchodźców, powiększenia ich liczby i reorganizacja form istnienia.

Całość krótkiej historii pobytu górnośląskich uciekinierów na Śląsku Cieszyńskim kończy polsko-niemiecka umowa amnestyjna z 1 X 1919 r., po której nastąpiła likwidacja skupisk uchodźców i powrót większości z nich na Górny Śląsk. Uchodźcy, którzy w pierwszym okresie napłynęli na Śląsk Cieszyński, byli przeważnie ludźmi młodymi, aktywnymi członkami POW GŚl., wielu z nich z ruchem narodowym związanych było już przed wojną. Obecnie na fali silnie rozbudzonego na Górnym Śląsku ruchu niepodległościowego ich konspiracyjna działalność, w ktorej nie mieli żadnego doświadczenia, często kończyła się dekonspiracją i koniecznością ucieczki poza kordon.

Pierwsza ich grupa pojawiła się w Piotrowicach już w styczniu 1919 r. Byli wśród niej Mikołaj Witczak, komendant POW wschodniej części powiatu rybnickiego i jego brat Józef. Założyli oni swoją kwaterę w gospodzie Emila Krótkiego, gdzie szybko, w miarę napływu nowych działaczy, sformułowano coś w rodzaju sztabu. Na przełomie lutego i marca znalazł się tam również komendant powiatu kozielskiego Alfons Zgrzebniak, który po nieudanym ataku na koszary w Koźlu stał się znany władzom niemieckim, a niedługo potem Jan Wyglenda, komendant powiatu raciborskiego. Zważywszy na fakt, kim byli ci ludzie, nie budzą zdziwienia słowa, jakie odnośnie tego okresu zapisał w swoim pamiętniku M.Witczak: „Obóz w Piotrowicach rozrastał się i z tym nasze aspiracje, postanowiliśmy przygotować powstanie.“ W tym celu uchodźcy utrzymali stały kontakt ze środowiskami, które zmuszeni byli opuścić, a ich kurierzy, którzy krążyli po południowo-wschodnich powiatach Górnego Śląska (stamtąd wywodziła się większość piotrowickich uchodźców), przygotowali grunt pod rozpoczęcie insurekcji. Przedsięwzięcia te prowadzone z własnej inicjatywy, odbywały się chyba jednak bez porozumienia z bytomskim Wydziałem Wykonawczym POW GŚl., z którym nawiązano kontakt jeszcze w okresie formowania się piotrowickiego sztabu“ i skąd napłynęły pierwsze środki na jego utrzymanie i działalność.

Wkrótce w atmosferze rosnącego napięcia nastąpiły wydarzenia, które spełniły oczekiwania uchodźców. Komendanci powiatowi POW zebrani 12 IV na naradzie w Bytomiu jednoznacznie wypowiedzieli się za wybuchem powstania, którego termin przewidziano na 11 IV. Jak się można było spodziewać reakcje piotrowickiego środowiska były jednoznaczne: na krótko przed wyznaczonym terminem miejscowy sztab przeniesiono za granice do Połomii i czekano już tylko na sygnał. W ostatniej chwili pojawił się jednak kurier z wiadomością z Poznania i z bezwzględnym zakazem podejmowania działań powstańczych, wydanym przez Wojciecha Korfantego. Uchodźcy wrócili zpowrotem do Piotrowic, a jedyną konsekwencją tych wydarzeń było poderwanie ich zaufania do Naczelnej Rady Ludowej i samego Korfantego. W okresie maja szeregi uchodźców uległy znacznemu rozszerzeniu, na Śląsku Cieszyńskim powstał drugi ich obóz ulokowany na terenie Strumienia, a podobne skupiska znajdowały się w wielu polskich miejscowościach leżących wzdłuż całej granicy z Górnym Śląskiem. Na taki obrót sprawy wpływ miała zwłaszcza decyzja, którą 14 V wydał wszechwładny komisarz Otto Hörsing. Delegalizowała ona działalność bytomskiego Podkomisariatu NRL, a swoimi szerokimi reperkusjami zmusiła wielu działaczy do opuszczenia Górnego Śląska. W sumie problem uchodźców nabrał wówczas tak wielkiego znaczenia, że przy przeniesionym do Sosnowca Podkomisariacie (od momentu przeniesienia: Komisariat Rad Ludowych Śląskich, KRL Śl.) zorganizowano Główny Komitet Opieki nad Uchodźcami. Roztoczył on także swoją pieczę nad górnoślązakami przebywającymi w Cieszyńskiem i działał w porozumieniu z władzami wojskowymi oraz Polskim Czerwonym Krzyżem, dbał o zaprowiantowanie obozów uchodźczych i organizował dla nich pomoc medyczną. Jego działalność szeroko wspierało społeczeństwo polskie, dostarczające na ten cel środków i funduszy. Pod koniec maja w porozumieniu z KRL Śl. doszło do reorganizacji obozu w Piotrowicach, który przekształcono w ekspozyturę wojskową z komendantem Józefem Michalskim na czele. Celem ekspozytury było z jednej strony poddanie kontroli potencjalnie wybuchowego elementu, jakim byli uchodźcy, a z drugiej strony otaczanie ich opieką. W jej ramach komendantura obozu zajmowała się kwaterowaniem uchodźców, najczęściej w szkołach, budynkach fabrycznych i domach prywatnych oraz rozdziałem otrzymywanej żywności i odzieży. Jej zadaniem było również kierowanie zdolnych do służby wojskowej uchodźców do formującego się właśnie 1 pułku bytomskiego. Wojskowa kontrola obozu na niewiele się jednak zdała. Jego mieszkańcy ulegli bowiem coraz radykalniejszym nastrojom a na odbywanych tam naradach komendantów powiatowych POW niezmiennie omawiano sprawy związane z powstaniem zbrojnym. Na jednej z takich narad zwołanej z inicjatywy Józefa Dreyzy 18 VI dochodzi do decydujących rozstrzygnięć: mimo oporu delegata Naczelnego Dowództwa Wojsk Wielkopolskich kpt. Psarskiego i związanego z Korfantym ks. Brandysa komendanci powiatu zdecydowali, że nie należy czekać dłużej. Rozpoczęcie powstania przewidziano na 22 VI. Faktem jest, że wpływ na taki obrót sprawy miały sugestie J. Dreyzy dotyczące zmiany stanowiska przez W.Korfantego oraz wiadomość o decyzji przeprowadzenia plebiscytu, jakie z Paryża przywiózł Edward Rybarz. Tym niemniej śmiało można stwierdzić, że najważniejszą rolę przy podejmowaniu tej decyzji odegrały nastroje i poglądy dominujące wśród kierownictwa POW, a w dużej mierze atmosfera w samym obozie. Nie nadarmo J. Wyglenda wspomina, że ulubioną pieśnią uchodźców zgromadzonych w Piotrowicach było: „Gdy naród do boju...“. I tym razem powtórzyła się jednak sytuacja z kwietnia. W ostatniej chwili wybuch powstania powstrzymała osobista interwencja W.Korfantego. Nie dotarła ona do powiatu kozielskiego, gdzie w miejscowości Dziergowice o wyznaczonej porze do akcji przystąpiła grupa powstańców. Zupełne osamotnienie spowodowało natychmiastową klęskę dziergowickiego wystąpienia, w wyniku której w Piotrowicach zjawiła się grupa uczestników tych wydarzeń z Karolem Grzesikiem na czele. Wydarzenia te wpłynęły na nastroje szeregowych działaczy POW. Rozgoryczenie i nieufność do polityków poznańskich stały się powszechne i utwierdziły wśród górnoślązaków przekonanie o konieczności wywołania insurekcji bez oglądania się na kręgi przywódcze. Zjawiska te ze szczególną mocą występujące wśród bezpośrednio związanych z dziergowickim wystąpieniem uchodźców, zwiększyły siłą rzeczy szanse przekształcenia piotrowickiego ośrodka w jedno z kierowniczych centrów górnośląskiego ruchu, a tym samym uczyniły realną możliwość wybuchu powstania zbrojnego. Niebezpieczeństwo stąd wynikające dostrzegł W.Korfanty, który od samego początku starał się nie dopuścić do spontanicznej i nieprzygotowanej insurekcji. Chcąc i tym razem zapobiec tej ewentualności, postanowił stworzyć w Piotrowicach zależne od siebie Dowództwo Główne POW GŚl., które z jednej strony byłoby instrumentem kontroli środowiska uchodźczego, a z drugiej strony stanowiło przeciwwagę dla Józefa Grzesika i jego zwolenników.

Zamierzenia te nabierały konkretnych kształtów w lipcu 1919 roku. Korfanty zarządził likwidację bytomskiego Komitetu Wykonawczego, a na jego miejsce powołał Komendanta Głównego w osobie A.Zgrzebnioka. Nominacja zatwierdzona została wyborem dokonanym przez uchodźców w Piotrowicach. Aktu tego dokonano jednak dość niechętnie. A.Zgrzebniok był bowiem przez swoich nawet najbliższych współpracowników oceniany jako człowiek słaby, a więc potencjalnie skłonny do przyjęcia roli narzędzia w rękach polityków poznańskich.

Obawy te, mimo że znajdowały swoje uzasadnienie również w znanych na pewno uchodźcom planach Korfantego, okazać się miały przedwczesne. Nowy komendant, organizując swój sztab otoczył się bowiem najwybitniejszymi, a przy tym niezależnymi działaczami z Piotrowic, przez co wyraźnie wskazał, że nie zamierzał być marionetką Korfantego. W rezultacie nowo powstałe Dowództwo Główne znalazło się w sytuacji bardzo skomplikowanej: z jednej strony przez sam fakt powołania było uzależnione od ośrodka poznańskiego, a z drugiej strony J.Grzegorzek nie poddał się decyzji likwidacyjnej, nowe dowództwo traktując jak swój sztab, a wreszcie sami uchodźcy chcieli realizować przede wszystkim własne ambicje i plany. W obozie odbywały się wówczas ciągle wiece, rezolucje słano nawet do Paryża, powszechnie oskarżano kręgi kierownicze o kunktatorstwo i domagano się konfrontacji zbrojnej. Nastroje bojowe pogłębiały coraz częstsze starcia graniczne z oddziałami Grenzschutzu i wiadomości o niemieckim terrorze dochodzące z Górnego Śląska. W tej sytuacji Dowództwo Główne, kierując się przede wszystkim względami taktycznymi, w połowie lipca podjęło decyzję o przeniesieniu swej siedziby do znacznie spokojniejszego Strumienia. Założono tam magazyn broni, żywności i odzieży, punkty sanitarne i łączności oraz punkt przerzutowy ochotników. Obóz strumieński stał się w dużej mierze obozem kadrowym. Jego liczebność na początku sierpnia 1919 r. wynosiła 30 – 50 osób.

W tym okresie Dowództwo Główne utrzymywało już mocne kontakty z miejscowymi władzami wojskowymi, a szczególnie owocna współpraca łączyła peowiaków z ekspozyturą Oddziału III Naczelnego Dowództwa Wojska Polskiego w Oświęcimiu, która dostarczała Zgrzebniakowi materiałów wywiadowczych dotyczących Górnego Śląska. W oparciu o nie i o własne źródła informacji strumieński sztab dość szybko dokonał bilansu sił własnych i przeciwnika, po czym przystąpił do opracowania planu operacyjnego powstania, którego wybuch wyznaczono na koniec lipca. Wskazywało to coraz wyraźniej, że Zgrzebniak i jego grupa nie zamierzają być posłusznymi wykonawcami politycznej linii Korfantego. Pojawiły się więc nowe tendencje – tym razem próbowano przekształcić Dowództwo Główne, a za tym i całe POW w organizację kulturalno-oświatową o profilu agitatorskim. Próby te nie powiodły się jednak, a Dowództwo Główne zręcznie balansując pomiędzy przeciwstawnymi kręgami politycznego oddziaływania, wypracowało własne formy i kierunki postępowania i coraz mocniej wybijało się na czoło górnośląskiego ruchu niepodległościowego. Miało to także swoje konsekwencje i w odniesieniu do rzesz uchodźczych na Śląsku Cieszyńskim, którym taka sytuacja dodawała znaczenia i pewności siebie. Stan taki istniał jednak bardzo krótko. Pierwsza połowa sierpnia 1919 r. przyniosła wydarzenia, które okazać miały się przełomowe.

11 VIII z inicjatywy nie rezygnującego ze swoich ambicji J. Grzegorzka zwołano do Bytomia naradę komendantów powiatowych POW GŚl. Jej rezultatem było oddanie Grzegorzkowi funkcji naczelnika tej organizacji oraz decyzje o wybuchu powstania. Zebrani na tyle jednak liczyli się z autorytetem Dowództwa Głównego, że z zadaniem wydania właściwego rozkazu zwrócono się właśnie do niego. Kiedy kurierzy z Bytomia przybyli do Strumienia, spotkał ich jednak zawód. Sztab zasłaniając się nieobecnością A.Zgrzebnioka, który nieco wcześniej wyjechał na rozmowy z Józefem Piłsudskim odmówił respektowania bytomskich postanowień. Wobec tego 16 VIII w obwodzie strumieńskim zjawił się sam Grzegorzek. Na naradzie przekonano go jednak o nierealności zamiarów powstańczych i jedyne co osiągnął, to zgoda na powierzenie mu roli kierownika politycznego POW. Po uzgodnieniu, że następna wiążąca już narada komendantów powiatowych zwołana zostanie 18 VIII, Grzegorzek i Jan Buła (przybył on do Strumienia z polecenia Zgrzebnioka, który w drodze powrotnej z Warszawy zorientował się w powadze sytuacji i natychmiast przystąpił do działania) wyruszyli do Bytomia, aby tam zatrzymać bieg wydarzeń. Niestety po przekroczeniu granicy na dworcu w Pawłowicach zostali aresztowani, a wraz z nimi kurierzy, wiozący rozkazy dla komendantów powiatowych z wezwaniem na odprawę. Pierwszych kurierów aresztowano w podobnych okolicznościach, już zresztą dwa dni wcześniej. Nastąpiła totalna dekonspiracja i dezorientacja reszty dowództwa, a co gorsza Niemcy zostali uprzedzeni o planach powstańczych. Wtedy już jednak doszło do wydarzeń, których tak bardzo obawiano się w Poznaniu. W Piotrowicach na bazie coraz bardziej bojowych nastrojów wzmocnionych dodatkowo potyczką, którą stoczono 14 sierpnia z oddziałem Grenzschutzu, uchodźcy zdecydowali się dokonać roztrzygających posunięć.

Wybrany zostaje własny sztab z komendantem Michalskim na czele, a po jego rezygnacji nowe kierownictwo w osobach: Franciszka Marszalika, Franciszka Zieleznego, A.Hercoga i J.Szczepańskiego pod dowództwem Maksymiliana Iksala. W końcu ogólne zebranie uchodźców decyduje rozpocząć powstanie, a moment jego wybuchu wyznacza na godzinę 2.00 17 sierpnia. Stosowny rozkaz wydaje sztab sygnując go kryptonimem „Gwiazda“. Nie wykluczona jest w tych wypadkach inspirująca rola kurierów Grzegorzka, którzy nic nie wskórawszy w Strumieniu, udali się do Piotrowic domagając się tam podobno przyspieszenia wybuchu. Insurekcja, która tym razem miała stać się faktem, była jednoznacznie dziełem uchodźców, którzy wykorzystując zamęt, jaki na chwilę owładnął kierownictwo ruchu, przejęli inicjatywę w swoje ręce i realizując długo tłumione pragnienia doprowadziło do wybuchu zbrojnego powstania. 17 VIII o wyznaczonej porze, po przejściu granicy, grupa ochotników z piotrowickiego obozu zaatakowała placówkę Grenzschutzu w Gołkowicach, w rezultacie ataku zginęło sześciu Niemców, ośmiu zostało rannych, a szesnastu wzięto do niewoli. Nastepnie powstańcy uderzyli na Godów, ale tam na skutek przewagi niemieckiej, zdobyli tylko dworzec, po czym zmuszono ich do odwrotu. Tego dnia ruch zbrojny ogarnął tylko powiat pszczyński, którego komendant Fizia współpracował ze sztabem Iksala. Reszta powiatów milczała, a powstanie rozpoczęło się tam dopiero na rozkaz dowództwa w Bytomiu, które zdecydowało się podjąć ten krok po otrzymaniu wiadomości o aresztowaniu Grzegorzka i wybuchu insurekcji pszczyńskiej. 18 VIII rozkaz bytomski potwierdził A.Zgrzebniok, który przeniósł wtedy Dowództwo Główne ze Strumienia do Sosnowca, reorganizując je pod nową nazwą – Polska Obrona Górnego Śląska.

Dla piotrowckich uchodźców 18 sierpnia był drugim z kolei dniem walki. Tym razem zaatakowali Niemcy – ich 18-osobowy oddział uderzył na Piotrowice i Piersną. Dzięki pomocy wojska atak szczęśliwie odparto. W tym mniej więcej czasie w Piotrowicach znalazła się grupa ochotników ze Strumienia, która na czele z M.Witczakiem i Janem Wyglendą włączyła się w działania zbrojne. Pierwszą wspólnie przeprowadzoną akcją była wyprawa na Pielgrzymowice w czasie której powstańcy posługiwali się ciężkim karabinem maszynowym „Swchrarzolze“ uzyskanym od gen. Franciszka Latinika w Cieszynie. W wyniku akcji zdobyta została siedziba sztabu kpt. Reichenbacha oraz znaczne zasoby żywności i broni. Były to jednak tylko przygrywki do wydarzeń 20 VIII. Tego dnia stuosobowy oddział z Piotrowic uderzył ponownie na Godów. Dzięki sprawnemu dowodzeniu i niesłychanej brawurze powstańców odniesiono pełny sukces: niemal bez strat własnych zabito 46 Grenzschutzów, a 10 wzięto do niewoli, zdobyto też 1 ckm i kilkadziesiąt karabinów ręcznych. W tym czasie jednak inny oddział Grenzschutzu skorzystał z okazji – uderzywszy na odsłonięty obóz w Piotrowicach uprowadził 40 osób, a samą miejscowość ostrzelał. Zorganizowany na prędce pościg nie dał rezultatu, a odwetowy atak na Gorzyczki mimo że brało w nim udział kilkaset osób, zakończył się niepowodzeniem. W Godowie i Gorzyczkach, podobnie jak to było w Pielgrzymowicach, powstańcy zaopatrzyli się w znaczny zapas żywności zdobytej na folwarkach hrabiego Larischa.

W tym czasie również Strumień stał się bazą wypadową dla przebywających tam uchodźców – ich liczba znacznie wzrosła po klęsce powstania w powiecie pszczyńskim (17 VIII). Z tego rejonu poprowadzono kilka wypadów wymierzonych w miejscowości leżące po drugiej stronie granicy: Wisłę, Małą, Studzionkę, Dębinę, Golasowice, Jarząbkowice i Goczałkowice. Największy z nich miał miejsce 23 VIII, kiedy to 180 powstańców w czterech grupach zaatakowało Grzawę i Dębinę oraz Kąpiel i Goczałkowice, które częściowo zajęto, zdobywając przy tym broń i środki łączności oraz zadając nieprzyjacielowi znaczne straty w ludziach, grupa czwarta zaatakowała placówkę w Zlonce, ale zmuszona była do odwrotu. Powstańcy wycofali się po akcji w okolice Dziedzic. Następnego dnia ponownie starano się zająć Dębinę, ale i tym razem atak został odparty, a Niemcy w odwecie zbombardowali ogniem artylerii Zbytków i ostrzelali z samolotu polskie pozycje w Dziedzicach.

Chociaż oficjalne zakończenie powstania datuje się na 24 sierpnia, w rejonach przygranicznych starcia trwały jeszcze przez kilka tygodni. I tak wczesnym rankiem 25 VIII z rejonu Strumienia poprowadzono trzeci już z kolei wypad na Dębinę, którą tym razem zdobyto, ale dalszy pochód powstańców został wstrzymany przez duże siły Grenzschutzu. Równocześnie druga grupa z tego rejonu uderzyła na Goczałkowice i Kąpiel, ale Niemcy posiłkujący się ogniem pociągu pancernego i ten atak odparli. Tego samego dnia niemiecki samolot zrzucił bombę na pociąg osobowy we Frysztacie, a 26 sierpnia Grenzschutz w ubraniach cywilnych przeszedł do Piotrowic, gdzie otoczył grupę uchodźców, kilku przy tym zabijając, a resztę w liczbie 15 osób biorąc do niewoli. Wśród uprowadzonych znajdowało się 4 polskich żołnierzy. Pościg okazał się nieskuteczny a same Piotrowice zostały ostrzelane przez artyletrię. Dwa dni później powstańcy z tego regionu uderzyli na niemiecką placówkę w Małych Gorzyczkach, którą zupełnie roznieśli zabijając 11 Niemców. Piotrowice zostały zaatakowane raz jeszcze 1 września, kiedy kompania Grenzschutzu wspierana autem pancernym stoczyła potyczkę z powstańcami i wojskiem. Następne wielkie starcie miało miejsce 5 IX, kiedy Goczałkowice zaatakowała grupa ochotników przybyłych dwa dni wcześniej z byłego Królewstwa. Atak był nieprzygotowany i zakończył się zupełnym fiaskiem. Ostatnie walki z Niemcami nastąpiły na przełomie września i października: w rejonie Wierzniowic mała grupa polskich żołnierzy odpierała atak 150 Grenzschutzów, a Niemiecka Lutynia została zbombardowana ogniem artylerii. Po tym incydencie strona niemiecka złożyła oficjalne przeprosiny.

Okres I Powstania Śląskiego związany jest również z powiększeniem się szeregów uchodźczych na Śląsku Cieszyńskim. Już 17 sierpnia w rejonie Strumienia-Zarzecza Wisłę przebył 80-osobowy oddział powstańców z powiatu pszczyńskiego, a następnego dnia granicę przekroczyła grupa powstańców z powiatu rybnickiego. Podobnie było i przez kolejne dni powstania, także wkrótce z powodu braku miejsca w Strumieniu, gdzie uciekinierów musiano lokować już nawet w stodołach, utworzono nowy obóz w Dziedzicach, który na początku września zamieszkiwało już 400 osób. Coraz częściej pośród uciekinierów pojawiały się całe rodziny z kobietami i dziećmi, które przez starcia zbrojne wypędzone z domów zmuszone były do koczowania w lasach i wsiach granicznych. W tym czasie kierownictwo POW GŚl. odzyskujące powoli panowanie nad sytuacją, zmierzało w kierunku poddania kontroli niektórych oddziałów powstańczych podejmujących działania na własną rękę. W ramach tej akcji do Strumienia przybył por. Włoskowicz. Jego głównym zadaniem było założenie dowództwa powstańczej grupy południowej, obejmującej cztery odcinki: Oświęcim, Strumień, Dziedzice i Piotrowice oraz stworzenie silnych, karnych i dobrze uzbrojonych jednostek, które byłyby zdolne do wzięcia udziału w skoordynowanej akcji powstańczej. Zaraz po przybyciu do Strumienia założył tam swój sztab, który jednak ze względów komunikacyjnych niemal natychmiast przeniesiono do Dziedzic. Po kilku dniach, w ciągu których dowieziono 38 ochotników i duży transport broni, rejon Strumienia-Dziedzic został podporządkowany odgórnym dyrektywom i działania stamtąd podejmowane straciły swój dotychczasowy charakter przybierając formę patroli. Wkrótce we wszystkich trzech obozach sformowane zostały regularne oddziały powstańcze, liczące: w Piotrowicach 350 osób, w Dziedzicach 250, a w Strumieniu 57. Zmian tych dokonano w ramach jednolitej akcji, zmierzającej do przekształcenia wszystkich skupisk uchodźczych ciągnących się wzdłuż granicy polsko-górnośląskiej w jednolitą strukturę, przeprowadzonymi centralnymi władzami górnośląskimi. Wszystko to jednak nie zapobiegło rozprężeniu środowiska uchodźczego, które poddało ostrej krytyce dowództwo, a przede wszystkim polskie władze państwowe i wojskowe oskarżając je o bezczynność i brak zainteresowania Górnym Śląskiem. Szerzyła się propaganda socjalistyczna, szczególnie popierany stał się „Robotnik“, coraz częściej ujawniały się też nastroje antysemickie. Emocje dodatkowo pogłębiane były przez trudności bytowe. Uciekinierzy chwalili co prawda jedzenie, doskwierały im zwłaszcza kwatery, na których często jedynym posłaniem była wiązka słomy. Podnoszono również powszechnie zastrzeżenia co do podziału żywności na miejscu w obozach, a także w głównym komitecie opieki. Wszystko to znajdowało swój oddzwięk tradycyjnie już w radykalnych żądaniach wysuwanych pod adresem władz. W związku z takim stanem rzeczy dokonano następną reorganizację. W połowie września powoli likwidując obozy w Piotrowicach, Dziedzicach i Strumieniu przeniesiono zdolnych do służby wojskowej mężczyzn do obozu w Oświęcimiu, gdzie poddano ich wojskowemu drylowi. Resztę ludności rozlokowano w innych rejonach. W rezultacie np. w rejonie Dziedzic jakiś czas zostaje jeszcze placówka POW GŚl., której oficjalnym zadaniem była opieka nad ciągle jeszcze napływającymi uchodźcami, ale praktycznie chodziło o cele wojskowe. Ostatecznie problem uchodźców rozwiązała umowa amnestyjna z 1 X 1919 r., na mocy której większość z nich wróciła na Górny Śląsk.

Śląsk Cieszyński w omawianym okresie znajdował się w sytuacji szczególnej. Rząd czeski konsekwentnie stosując politykę faktów dokonanych mógł w każdej chwili wymóc na Entencie przyznanie sobie tego terytorium. Należy przy tym pamiętać, że przeciwnie niż Praga, Warszawa nie przywiązywała do problemu Śląska Cieszyńkiego wielkiej wagi i właściwie cały ciężar obrony jego obszaru spadał na mieszkańców i wybrane przez nich władze lokalne. Wpływało to oczywiście na życie ludności cieszyńskiej, które uległo znacznemu upolitycznieniu. Tym niemniej (a może właśnie dlatego) Ślązacy Cieszyńscy nie pozostali obojętni wobec walki toczonej przez górnośląskich pobratymców i na wiele sposobów starali się okazać im poparcie. Przede wszystkim podejmowane były działania, które ulżyłyby trudnemu położeniu bytowemu środowiska uchodźczego. Jeszcze w maju 1919 r. w Strumieniu utworzony został społeczny komitet pod kierownictwem dr. Dybowskiego, który w oparciu o lokalne środowisko miał organizować pomoc materialną dla przebywających w mieście uchodźców. W sierpniu z inicjatywy E.Kasperlikowej, M.Stryczkowej i ks. Hermana podobny komitet zorganizowano przy nowo powstałym obozie w Dziedzicach. Zadaniem tych instytucji było gromadzenie środków materialnych i funduszy pieniężnych na rzecz pomocy dla uchodźców. W Dziedzicach miało to tym większe znaczenie, że na miejscu znajdował się szpital powstańczy. Istnienie społecznych komitetów pomocy jest tylko jednym z najbardziej spektakularnych przejawów wsparcia uchodźców przez ludność Śląska Cieszyńskiego, zjawisko to miało bowiem o wiele szerszy zasięg. Już od czerwca na konta Banku Robotniczego i Towarzystwa Oszczędności i Zaliczek, którym przypadła rola pośredników, płynęły systematycznie datki dla bezdomnych górnoślązaków. Ofiarodawcami były osoby prywatne, organizacje (np. Komitet Zabawowy w Ustroniu, Komitet Parafialny w Istebnej), grupy zawodowe (np. górnicy szybu Franciszek złożyli na ten cel jednorazowo ok. 1500 K) oraz żołnierze, którzy w tej akcji szczególnie się wyróżnili organizując składki wewnątrz swoich szeregów jak i przeprowadzając kwesty wśród ludności cywilnej. Składki urządzano również na wiecach politycznych, a w niektórych miejscowościach organizowali zabawy czy przedstawienia amatorskie, z których dochód przeznaczono dla uchodźców. Właściwie przez cały okres pobytu górnoślązaków w Cieszyńskiem prasa informowała o ofiarach pieniężnych składanych przez miejscowych obywateli, przy czym ich wysokość była czasem bardzo duża. Cała akcja była zresztą w dużym stopniu inspirowana właśnie przez prasę. Ponadto uchodźcy znajdowali nieraz gościnę w prywatnych domach, wiadomo, że np. w Piotrowicach udzieli im schronienia obywatele Piechaczek, Konieczny i Gajdziok, a podobnie było i w Strumieniu.

Równie szeroki zasięg miało poparcie polityczne, jakie Cieszyniacy starali się okazać walczącym górnoślązakom. Pretekstem do tego stawały się np. pogrzeby poległych uchodźców, które odprawiano uroczyście w asyście wojska i oficjalnych osobistości, przyciągały rzesze miejscowego obywatelstwa, stanowiąc dogodną okazję do zamanifestowania jedności politycznych postaw i uczuć. Jeszcze lepszą możliwość dla podobnych demonstracji stanowiły specjalnie w tym celu organizowane wiece. Największy z nich odbył się 14 września w trakcie festynu zorganizowanego na rzecz „Białego Krzyża“ w Dziedzicach. Wzięło w nim udział 5000 osób spośród miejscowej ludności i 400 górnoślązaków. Przemawiali zarówno ich przywódcy jak i prezes Rady Naczelnej Księstwa Cieszyńskiego ks. J.Londzin, który zwrócił uwagę na jedność Śląska w walce z Czechami i Niemcami i w gorących słowach zachęcił do niej. Na zakończenie przyjęto rezolucję, w której wezwano do działań na rzecz zwycięstwa plebiscytu na Śląsku Cieszyńskim oraz stwierdzono, że Ślązacy Cieszyńscy popierają i nadal będą popierać słuszną walkę swoich górnośląskich braci. Podobny charakter miało zgromadzenie zwołane 30 sierpnia w Domu Narodowym w Cieszynie, w jego trakcie przemówił m.in. poseł Bobek, który podkreślił bohaterstwo powstańców, ale uznał ich walkę za bezcelową, tłumaczył też postępowanie rządu i wojska polskiego, na koniec wezwał do ofiar na rzecz uchodźców.

Wyrazicielką tych wszystich opinii i postulatów była również prasa cieszyńska, która na bieżąco relacjonowała przebieg walk powstańczych, informowała o akcjach na rzecz uchodźców i tak jak oni oburzała się na bezczynność władz, co ujawniało się np. w jednym z komentarzy „Gazety Cieszyńskiej“, w którym dosadnie stwierdzono: „Wojsko polskie rwie się do boju, zaciska pięści, zgrzyta zębami, Krzyżak hula, a Warszawa milczy“. Nastroje takie, zważywszy na sytację Śląska Cieszyńskiego były powszechne, tak że nawet sama RNSC po burzliwym posiedzeniu w końcu sierpnia wydała rezolucję, w której stwierdzono: „Rada Naczelna Śląska Cieszyńskiego wzywa Rząd Polski i koalicję by położyły kres masowemu i bezlitosnemu mordowaniu ludności przez zajęcie tych obszarów przez wojsko polskie lub koalicyjne. Ludność Śląska Cieszyńskiego nie może obojętnie i z założonymi rękami przypatrywać się wyniszczaniu i wycinaniu w pień górnośląskich braci i nie może znieść, żeby brutalny Prusak rozszerzał swoją wściekłość i na teren Śląska Cieszyńskiego, napadając i ostrzeliwując z aeroplanów, karabinów maszynowych i armat naszych pogranicznych wiosek. Rada Narodowa swoją troskę o los górnośląskich uchodźców wyraziła w tym samym czasie i w inny sposób – przekazując na ich potrzeby pokaźną sumę pieniędzy. Wymieniając różnorodne formy poparcia z jakim spotkali się górnoślązacy przebywający wówczas na Śląsku Cieszyńskim, nie sposób pominąć chlubnego przykładu mieszkańców Zbytkowa, którzy bezpośrednio zaangażowali się w I Powstaniu Śląskim działając jako kierownicy grup wiodących (Paweł Woźnica) oraz jako kurierzy i wywiadowcy (Anastazja Glac, Anna Kocur).

Dogodne położenie Śląska Cieszyńskiego sprawiło, że stał się on od początku 1919 roku terenem, na którym chronili się prześladowani przez Niemców górnoślązacy. Fakt, że byli to ci najenergiczniejsi i najbardziej zaangażowani spowodował, że kiedy pojawiła ich się tam większa grupa, stała się ona siłą rzeczy jednym z ośrodków kształtujących oblicze górnośląskiego ruchu niepodległościowego. Duże oddalenie centrów w Bytomiu i Sosnowcu uniemożliwiło poddanie tej grupy kontroli. Wkrótce pojawiły się rezultaty takiej sytuacji: dwukrotne zaangażowanie cieszyńskiego ośrodka uchodźczego w próby wywołania insurekcji i wreszcie za trzecim razem faktyczne zdetonowanie pierwszego powstania śląskiego oraz aktywny udział w nim. Powstanie wpłynęło na znaczne powiększenie liczby uchodźców i głośnym echem odbiło się w miejscu, gdzie znaleźli schronienie – na Śląsku Cieszyńskim. Jego ludność, choć zaangażowana w walkę na własnym terenie, nie potraktowała prześladowanych uchodźców i ich spraw obojętnie. Poparcie z jakim spotkali się uchodźcy, wyrażało się z jednej strony w pomocy materialnej (mimo że położenie miejscowej ludności nie było pod tym względem najlepsze), a z drugiej w poparciu politycznym. Sytuacja, jaka panowała wówczas w Cieszyńskiem, sprawiła, że owe poparcie stanęło na zasadzie wspólnej walki przeciwko obcym zakusom przy poczuciu osamotnienia, wywołanego brakiem widocznego zaangażowania ze strony Warszawy. W sumie manifestacje te wykazały, że obie strony zdają sobie sprawę z łączących ich walką tożsamych politycznych uwarunkowań i zamierzają wzajemnie się w tej walce wspierać.

Autor pracy czerpał materiał źródłowy Biblioteki Instytutu Śląskiego w Opolu i Archiwum Państwowego w Katowicach, korzystał z prac K.Popiołka („Źródła do dziejów powstań śląskich“, A.Anusiewicza „Kronika powstań śląskich“), ...

Krzysztof Szelong a Těšíni Könyvtár igazgatója lehetővé tette számunkra, hogy közzétegyük cikkét, amelyet 1990-ben publikáltak az Opolei Sziléziai Felkelők Pedagógiai Főiskola tudományos lapjában „Felsősziléziai menekültek 1919-ben Těšíni Sziléziában“ címmel. Cikkünk összefoglalás amelyet a szerző akkori negyedéves történelemhallgatóként adott elő a III.Sziléziai Felkelés 66.-ik évfordulójának szentelt tudományos diáknagygyűlésen.

A független Lengyelország újjászületése és Németország jelentős meggyengülése 1918-ban megnyitotta azt a többéves harc időszakát amit a felsősziléziaiak az anyaországhoz való csatlakozásért folytattak. Ez a különböző formákat öltő és különböző síkokon folyó harc legnyilvánvalóbb kifejezését három fegyveres felkelésben nyerte el. Az elsővel van kapcsolatban a felsősziléziai menekültek problematikája, akik 1919-ben Těšíni Szilézia területén bujdostak. Ennek a vázlatnak az a célja, hogy megpróbáljon válaszolni azokra a kérdésekre, hogy milyen nagy jelentőségű szerepet játszottak a menekültek az I. Sziléziai Felkelés előkészítésében és elindításában, valamint hogy milyen indítóokokat is tartottak szem előtt. E két alapvető kérdés megoldása után azon is el kell gondolkodnunk, hogy milyen emberekből tevődött össze a menekültek gyűjtőtáborainak legénysége, milyen események és jelenségek formálták nézeteiket és álláspontjaikat, végül pedig hogy milyen is volt a szervezési státuszuk és milyenek voltak az életkörülményeik. Ezeknek a megtárgyalandó kérdéseknek van még egy érdekes aspektusa. Téšíni Sziléziában, amely lehetővé a felsősziléziai menekültek elrejtőzését, a helyzet nem lett megoldva. Az ottani polgárok egy nyitott vitás kérdés állapotában voltak Csehszlovákiával szemben, amely igyekezett elfoglalni ezt a területet. Hogyan tudtak ilyen feltételek mellett a menekültek, akik a saját céljaik érdekében folytatott harcban voltak elkötelezve, kapcsolatokat kialakítani Těšíni Szilézia polgáraival? Vajon a többiek megértették-e társaik álláspontját és igyekezetét? Vajon végül is mindkét oldal megértette-e hogy ugyanolyan sorsuk van és mindez politikailag feltételezett összefüggésben van?

Éppen a felsősziléziai menekültek Těšíni Sziléziában való egyéves tartózkodását lehet három láthatóan elkülöníthető szakaszra felosztani. A legelső, időtartamilag leghosszabb szakaszhoz (1919 januárjától 1919 júliusáig) kapcsolódik a menekültek első csoportjainak megérkezése, amikor életük megszervezése módjainak irányításával, egyrészt sikerült megszerezni az életük fenntartásához szükséges eszközöket, másrészt bekapcsolták őket a politikai életbe is. Akkor alakultak ki a těšíni menekülttábori központ vezetői és felkelői irányvonalai is. A második szakasz kezdetét a Lengyel Felsősziléziai Katonai Szervezet (POW GŚl) vezérkarának Petrovicén július kezdetén történő megalakítása jelenti, ezzel végződik az első felkelés megkezdése. Ennek leglényegesebb jele hogy a tábor átváltozott a függetlenség felé irányuló felsősziléziai mozgalom egyik vezető központjává. Végül pedig az utolsó szakasz az I. Sziléziai Felkelés jegyében folyik, amelyben a menekültek résztvesznek, létszámuk növekszik és életkörülményeik is átszerveződnek.

A felsősziléziai menekültek egész, rövididejű tartózkodása Těšíni Sziléziában az 1919 december1.-i lengyel-német amnesztiamegegyezéssel ér véget, ezután a menekülttáborokat megszüntették és a menekültek többsége visszatért Felső-Sziléziába. Azok a menekültek akik az első időszakban jöttek Těšíni Szilézia területére, többnyire fiatalok voltak, a POW GŚl aktív tagjai és sokan közülük már a háború előtt kapcsolatban voltak a nemzetiségi mozgalommal. Most a Felső-Sziléziában feléledt erős, függetlenségre irányuló hullámban összeesküvői tevékenységük teljes tapasztalatlanságuk miatt gyakran végződött leleplezéssel és ezért kénytelenek voltak a határ túloldalára szökni.

A menekültek első hulláma már 1919 augusztusában megjelent. Közöttük volt Mikolaj Witczak a rybniki járás keleti részének a POW-parancsnoka is testvérével Jozeffal. Főhadiszállásukat mind a ketten Emil Krótki kocsmájában ütötték fel, ahol gyorsan és az új funkcionáriusok csatlakozásától függően valami stábfélét alapítottak. Február és március fordulóján megjelent náluk Alfons Zgrzebniok is, aki a kozieli járás parancsnoka volt és a Kozlíban lévő laktanya elleni sikertelen támadás után már a német hivatalok előtt ismerős személy volt, majd rögtön ezután megjelent Jan Wyglenda is, aki a racibori járás parancsnoka volt. Ha szemrevesszük a tényt, hogy kik is voltak ezek az emberek, akkor nem csodálkozhatunk M. Witczak szavain, amelyeket ezekről az időkről jegyzett be az emlékkönyvébe:„Petrovicén a tábor növekedett, és vele együtt növekedett a törekvésünk is, elhatároztuk hogy felkelést készítünk elő.“ Ezért a menekültek állandó kapcsolatot tartottak azokkal a központokkal, amelyeket kénytelenek voltak elhagyni és Felső-Szilézia délkeleti járásaiban cirkáló kurírjaik (ahonnan a petrovicei menekültek többsége is származott) előkészítették az alapokat a felkelés megkezdéséhez. Ezt az elhatározásukat saját döntésük alapján tették, nyilvánvalóan a bytomi POW GŚl Végrehajtó Részlegével való megegyezés nélkül, akikkel pedig még a petrovicei stáb kialakítása előtt kapcsolatba léptek és ahonnan a stáb feltartásához és tevékenységéhez szükséges első eszközök megérkeztek.

Nemsokára a növekvő feszültség környezetében olyan események történtek, amelyek teljesítették a menekültek elvárásait. A POW járási parancsnokai április 12.-i bytomi tanácskozásukon egyöntetűen a felkelés kitörésére szavaztak, a felkelés időpontját pedig május 11.-re tűzték ki. Amint azt feltételezték, a petrovicei központ reakciója egyértelmű volt: röviddel a meghatározott határidő előtt a helyi stábot áthelyezték a határon túli Polomba és már csak a jelre vártak. Ám az utolsó pillanatban megjelentek a futárok a Poznanból jövő hírrel, amelyet Wojciech Korifanty adott ki és amely szerint a felkelő akciók megkezdésének teljes tilalmát rendelte el. A menekültek visszatértek Petrovicére és ezeknek az eseményeknek az egyetlen következménye az lett, hogy elvesztették bizalmukat a Felső Népi Tanácsban (NRL – Naczelna Rada Ludowa) és magában Korifantyban is. A májusi időszakban a menekültek sorai jelentősen kibővültek. Těšíni Sziléziában Strumieň területén egy másik tábor is keletkezett és hasonló központok voltak találhatók sok más lengyel faluban is a Felső-Sziléziával szomszédos határ egész hosszában. Ehhez a fordulathoz főleg a mindenható Otto Hörsing parancsnok május 14.-i döntése járult hozzá. Ez a döntés megszüntette az NRL bytomi alkomisszariátusának tevékenységét és terjedelmes utórengéseinek köszönhetően sok funkcionárust rákényszerített Felső-Szilézia elhagyására. Egészében véve a menekültek problémája akkor olyan nagyfontosságú jelentőséget kapott, hogy a Sosnowiecba áthelyezett alkomisszariátus (az áthelyezés pilanatától: Sziléziai Népi Tanácsok Komisszariátusa, KRL Śl.) mellett Menekültügyi Főbizottság is keletkezett. Ez kezdett el törődni a Těšín vidékén meghúzódó felsősziléziaiakkal, működése a katonai vezetéssel és a Lengyel Vöröskereszttel megegyezésben történt, bebiztosította a menekülttáborok élelmezését, valamint megszervezte számukra az egészségügyi segélynyújtást. A Menekültügyi Főbizottság tevékenységét a lengyel társadalom széleskörűen támogatta, erre a célra különféle eszközöket és pénzt adott. Május végén a KRL Śl szervezettel megegyezésben átszervezték Petrovicén a tábort, amelyet katonai kirendeltségre változtattak, élén Jozef Michalski parancsnokkal. A kirendeltség célja egyrészt az volt, hogy ellenőrizze azt a potenciális robbanó elemet, amilyenek a menekültek voltak, másrészt pedig a róluk való gondoskodás. Ennek keretében a táborparancsnokság törődött a menekültek elszállásolásával, amely leggyakrabban iskolákban, ipari épületekben és magánházakban történt, valamint a menekülteknek járó élelmiszerek és ruházat szétosztásával is. Úgyszintén a táborparancsnokság feladata volt a katonai szolgálatra alkalmas menekülteknek az éppen alakulófélben lévő 1. bytomi ezredbe való irányítása. A tábor katonai irányítása nem sokat ért. Lakói az egyre radikálisabb hangulatok hatása alá kerültek, a POW járási parancsnokainak a táborban tartott megbeszélésein állandóan a fegyveres felkeléssel kapcsolatos dolgokat tárgyalták. Az egyik ilyen Jozef Dreyza által kezdeményezett április 18.-ikán megtartott megbeszélésen döntő fontosságú elhatározás születik: Psarski kapitánynak a Nagylengyel Katonaság Főparancsnoksága küldöttének és a Korifantyval kapcsolatban lévő Brandys parancsnoknak az ellenállása ellenére a járási parancsnokok úgy döntöttek, hogy már nem érdemes tovább várni. A felkelés megkezdését június 22.-ikére tűzték ki. Az tény, hogy erre a fordulatra hatással voltak J. Dreyza sugallatai W. Korfanty álláspontjának megváltozását illetően, valamint az a népszavazás kiírásáról szóló döntés, amelyről a hírt Edward Rybarz hozta Párizsból. Mindenesetre bátran elmondhatjuk, hogy ennek a döntésnek a meghozatalánál a legfontosabb szerepet a POW vezetésében túlsúlyban lévő hangulatok és nézetek játszották, valamint nagymértékben magában a táborban uralkodó hangulatok is. Nem hiába emlékezik úgy J.Wyglenda, hogy a Petrovicén összegyűlt menekültek kedvelt dala a „Gdy naród do boju...“ („Amikor a nemzet harcra kel…“) elnevezésű dal volt. Azonban most is megismétlődött a májusi helyzet. A felkelés kitörését az utolsó pillanatban megállította Korfanty személyes közbelépése. Ekkor Korfanty megjelent a kozieli járásban, éppen amikor Dziergowice községben a megszabott időpontban a felkelők egy csoportja már akcióba lépett. A teljes magárahagyottság nagy hatással volt arra, hogy a dziergovicei akció azonnali vereséget szenvedjen, ennek eredményeképpen Petrovicén megjelent egy csoport ezeknek az eseményeknek a résztvevőiből, élükön Karol Grzesikkel.Ez a szándék 1919 júliusában öltött konkrét formát, Korfanty elrendelte, hogy a bytomi Végrehajtó Bizottságot fel kell oszlatni, helyette pedig kinevezte A.Zgrzebniokot Főparancsnoknak. A jelölés a petrovicei menekültek által véghezvitt választásokon lett jóváhagyva. Mindenesetre ez az esemény elég hanyagul lett végrehajtva. Mivelhogy A.Zgrzebniok még a saját legközelebbi kollégái által is gyenge emberként volt számontartva, ezért pedig könnyen hajlamos volt arra, hogy a poznani politikusok bábjának szerepét elvállalja. Ezek az aggodalmak koraiaknak bizonyultak, még ha a menekültek számára volt is alapjuk, hiszen jól ismerték Korfanty terveit. Az új parancsnok stábjának megszervezésekor a legismertebb petrovicei funkcionáriusokkal vette magát körül, akik egyidejűleg függetlenek is voltak, így az új parancsnok kiemelkedő módon megmutatta, hogy nem akar Korfanty bábja lenni. Ennek következményeként az újonnan kialakult Főparancsnokság nagyon bonyolult helyzetbe került: egyrészt maga a megalakulás ténye mutatta, hogy független a poznani központtól, másrészt J.Grzegorzek nem fogadta el a feloszlatásról szóló döntést és az új stábot saját stábjának tekintette, végül pedig maguk a menekültek is mindenekelőtt a saját törekvéseiket és terveiket akarták megvalósítani. Akkoriban a táborban állandóan tüntetések voltak, határozatokat küldözgettek még Párizsba is, a vezető köröket és a határozatlanságukat rendszeresen vádolták és követelték a fegyveres összecsapást. A harcias hangulatokat tovább mélyítették az egyre gyakoribb határmenti összecsapások a Grenzschutz egységeivel, éppúgy mint a felsősziléziai német terrorról szóló hírek is. Ebben a helyzetben a főleg taktikai körülményeket szem előtt tartó Főparancsnokság július közepe táján úgy döntött, hogy központját áthelyezi a lényegesen nyugodtabb Strumieňbe. Strumieňben fegyverraktárt, élelmiszer- és ruházati raktárt, egészségügyi és összekötő központot valamint átmeneti menekülttábori központot alakítottak ki. A strumieni tábor nagymértékben káderek tábora maradt. A tábor létszáma 1919 augusztusának kezdetén 20-30 főt tett ki. Ebben az időszakban a Főparancsnokság már nagyon erős kapcsolatokat ápolt a helyi katonai szervekkel, mindenekelőtt pedig a POW tagjait forró együttműködés kötötte össze az Osvětimi Lengyel Hadsereg Főparancsnoksága 3.Részlegének kirendeltségével, amely hírszerzési anyagokkal látta el Zgrzebniokot a Felső-Sziléziát érintő helyzettel kapcsolatban. Ezek alapján, valamint a saját információs források alapján a strumieni stáb aránylag gyorsan elvégezte a saját és az ellenség erőiről szóló mérlegelést, majd ezután hozzáfogott a felkelés műveleti tervének kidolgozásához, amikor is a felkelés kezdetét július végére tűzték ki. Egyre nyilvánvalóbban megmutatkozott, hogy Zgrzebniok és csoportja nem akar Korfanty politikai irányzatának engedelmes végrehajtója lenni. Ezért új irányzatok kerültek elő – ezúttal olyan kísérletekbe kezdtek, amelyek által a Főparancsnokság, majd az egész POW agitátori profilú kulturális-felvilágosítói szervezetté alakult volna át. Ám ez a kísérlet nem sikerült és a Főparancsnokság ügyesen egyensúlyozott a politikai befolyásolás egymásnak ellentmondó körei között, kidolgozta tárgyalási módjának saját formáit és irányzatait és egyre erősebben a felsősziléziai függetlenségi mozgalom élére törekedett. Ennek meg is lettek a következményei. A Těšíni Szilézia területén található nagyszámú menekültre való tekintettel, akiknek ez a helyzet jelentőséget és magabiztosságot nyújtott. Ez a helyzet azonban csak nagyon rövid ideig tartott. 1919 augusztusa olyan eseményeket hozott, amelyek sorsdöntőeknek bizonyultak. Augusztus 11.-ikén az ambícióiból nem engedő J.Grzegorzek kezdeményezéséből Bytomba hívták össze a POW GŚL járási parancsnokainak megbeszélését. Ennek következményeképpen Grzegorzeknak átadták ennek a szervezetnek a vezetői funkcióját, valamint a felkelés kitöréséről szóló döntés jogát. Ugyanakkor a jelenlévők tekintettel voltak a Főparancsnokság tekintélyére is, ezért a parancs valóságos kihirdetésének a feladatával éppen magához a Főparancsnoksághoz fordultak. Amikor a bytomi futárok megérkeztek Strumieňbe, akkor ott csalódás várta őket. Az ottani stáb A.Zgrzebniok távollétére hivatkozva, mivel ő nem sokkal korábban utazott el Jozef Pilsudskihoz megbeszélésre, elutasította a bytomi megállapodás elfogadását. Minderre való tekintettel augusztus 16.-ikán maga Grzegorzek jelent meg a strumieni körzetben. A megbeszélésen megpróbálták őt meggyőzni a felkelői elképzelések megvalósításának a lehetetlenségéről, egyedüli eredményként elérte hogy egyetértettek azzal hogy ő a POW politikai vezetője. A megegyezés után, amely szerint a járási parancsnokok következő, már kötelező érvényű megbeszélését augusztus 18.-ikára hívják majd össze, Grzegorzek és Jan Bula (aki Zgrzebniok parancsára jött Strumienbe, mivel Zgrzebniok Varsóból hazatérőben értesült a helyzet komolyságáról és azonnal lépésre szánta el magát) elindultak Bytomba, hogy ott megállítsák az események folyását. Sajnos a határ átlépése után a pawlowicei állomáson elfogták őket, velük együtt pedig azokat a futárokat is, akik a járási parancsnokoknak vitték a munkamegbeszélésre felhívást tartalmazó parancsokat. Egyébként az első futárokat hasonló körülmények között fogták el már két nappal korábban. A lelepleződés teljes lett, a maradék vezetés dezorientálva volt, és még rosszabb volt hogy a németek értesültek a felkelői tervekről. Akkor azonban már sor került azoknak az eseményeknek a megtörténtére, amelyektől Poznanban úgy féltek. Petrovicén az egyre harciasabb hangulat miatt, amelyet utólag támogatott a Grenschutzzal történt augusztus 14.-i összecsapás is, a menekültek elhatározták, hogy megteszik a döntő lépést.

Saját stábot választottak maguknak Michalski parancsnokkal az élen, majd az ő lemondása után a következő összetételű új vezetést: Franciszek Marszalik, Franciszek Zielezny, A.Hercog és J.Szczepanski Maksymilian Iksal vezetése alatt.Végül a menekültek általános gyűlése elhatározta hogy megkezdik a felkelést, ennek kitörését augusztus 17.-ikén 2:00 órára tűzték ki. A megfelelő parancsot „Gwiazda“ (Csillag) megjelöléssel adta ki a stáb. Ezekben az esetekben nincs kizárva Grzegorzek futárjának inspiráló hatása sem, aki azután hogy Strumienban semmit sem ért el, visszatért Petrovicére, és ott állítólag azt követelte hogy siettetni kell a felkelés megkezdését. Az elkövetkezendő felkelés egyértelműen a menekültek műve volt, akik kihasználták a vezetésen rövid ideig uralkodó zűrzavart, a saját kezükbe vették a kezdeményezést és megvalósították sokáig visszatartott vágyaikat, elérve a fegyveres felkelés kitörését. Augusztus 17.-ikén a megszabott időpontban átlépték a határt és a petrovicei tábor önkéntesei megtámadták a Golkowicén lévő Grenzschutz – állásokat, ennek a támadásnak az eredményeképpen elpusztult hat német, nyolc megsebesült és tizenhatot fogságba ejtettek. Ezt követően a felkelők megtámadták Godowot, de ott tekintettel a német túlerőre, csak az állomást tudták megszerezni, ugyanakkor rövid időn belül visszavonulásra is kényszerültek. Ezen a napon a fegyveres mozgalom csak a pszczynai járásban terjedt el, itt Fizia parancsnok együttműködött Iksala stábjával. A többi járás hallgatott, a felkelést majd csak a bytomi parancsnokság utasítására kezdték el, akik azután határozták el magukat erre a lépésre miután értesültek Grzegorzek elfogásáról és a pszczynai felkelés kitöréséről. Augusztus 18.-ikán A.Zgrzebniok megerősítette a bytomi parancs vételét, majd áthelyezte a Főparancsnokságot Strumienből Sosnowecbe, egyidejűleg át is szervezte azt „Polska Obrona Górnego Śląska“(Felső-Szilézia Lengyel Védelme) új elnevezéssel.

A petrovicei menekültek számára augusztus 18.-ika már a harcok második napját jelentette. Ezúttal a németek támadtak – 18-fős egységük rácsapott Petrovicére és Prstnára. A katonaság segítségének köszönhetően a támadást szerencsésen visszaverték. Körülbelül ugyanabban az időpontban Petrovicén megjelent a strumieni önkéntesek csoportja, akik M.Witczak és J.Wyglenda vezetésével bekapcsolódtak a fegyveres harcokba. Az első közösen véghezvitt akciójuk a Pielgrzymowice elleni támadás volt, ekkor a felkelők azt a „Schwarzole“ márkájú nehézgéppuskát használták, amelyet Franciszek Latinik tábornoktól  szereztek Těšínben. Ennek az akciónak az eredményeképpen elfoglalták Reichenbach kapitány stábját és jelentős élelmiszer- és fegyverkészletet zsákmányoltak. Mindez azonban csak előzménye volt az augusztus 20.-i eseményeknek. Ezen a napon egy százfős petrovicei egység újból rátört Godowra. A rátermett vezetésnek és a felkelők rendkívüli bravúrjának köszönhetően az akció teljes sikerrel végződött: csaknem saját veszteségek nélkül megöltek 46 Grenzschutzot, tízet pedig fogságba ejtettek, ugyancsak zsákmányoltak még egy nehézgéppuskát és több tíz puskát is. Ugyanakkor éppen abban az időpontban egy másik Grenzschutz-egység kihasználta a lehetőséget – rátört a fedezet nélkül maradt petrovicei táborra, elhurcoltak 40 személyt és lőtték magát a községet is. A gyorsan megszervezett hajóvadászat sikertelen maradt, éppúgy mint a Gorzyczkira mért válaszcsapás, annak ellenére hogy ezeken többszáz személy vett részt. Godowban és Gorzyczkiban éppúgy mint Pielgrzymowicében a felkelők jelentős élelmiszerkészleteket szereztek Larisch gróf birtokain.

Ebben az időben Strumieň az ott tartózkodó menekültek kiindulópontjául szolgált – a menekültek száma jelentősen megemelkedett azután hogy a pszczynai járásban augusztus 17.-ikén leverték a felkelést. Erről a területről vezettek több olyan támadást, amelyek a határ másik oldalán lévő községek ellen irányultak: Wisla, Malé Studzionka, Debina, Golasowice, Jarzabkowice és Goczalkowice községekről van szó. A legnagyobb támadásra augusztus 23.-ikán került sor, amikor négy egységben 180 felkelő megtámadta Grzawát és Debinát, valamint Kapielt és Goczalkowicét, utóbbiakat részben el is foglalták és eközben jelentős mennyiségű fegyvert és telefonos összeköttetési eszközöket zsákmányoltak, az ellenségnek pedig jelentős emberveszteséget okoztak. A negyedik csoport a zdunkai állásokat támadta meg, de visszavonulásra kényszerítették őket. A felkelők az akció után Dziedzice környékére húzódtak vissza. A következő napon újból megpróbálkoztak Debina elfoglalásával, ám a támadást ezúttal is visszaverték, a németek pedig visszacsapásként tüzérségi tűzzel bombázták Zbytkovot és repülőgépekről lőtték a Dziedzicén lévő lengyel pozíciókat.

Még ha a harcok befejezését hivatalosan augusztus 24.-re teszik is, a határmenti területeken még több hétig tartottak az összecsapások. Tehát Strumieň térségében augusztus 25.-ikén korán reggel már sorrendben a harmadik csapást mérték Debinára, amelyet ezúttal el is foglaltak, ám a felkelők további előrenyomulását megállította a Grenzschutz túlereje. Ugyanakkor erről a területről egy másik csoport rátámadt Goczalkowice és Kapiel községekre, de a németek páncélvonat tüzérségi támogatásával ezt a támadást is visszaverték. Ugyanazon a napon egy német repülőgép bombát dobott Fryštátban egy személyvonatra, augusztus 26.-ikán pedig a Grenschutz civilruhában átment Petrovicére ahol körülzárta a menekültek egyik csoportját és néhány menekültet meg is ölt, a többi mintegy 15 főt pedig foglyul ejtette. Az elhurcoltak között négy lengyel katona is volt. Az üldözés eredménytelennek bizonyult, maga Petrovice pedig tüzérségi tűz alá került. Két nap múlva a felkelők ebből a térségből támadtak a Malé Gorzyczkiban lévő német állásokra, amelyeket teljesen tönkretettek, eközben megöltek 11 németet. Petrovicére még egyszer rátámadtak, ez szeptember elsején történt, amikor a Grenzschutz százada tüzérségi jármű támogatása mellett összecsapott a felkelőkkel és a katonasággal. Ezt követően nagy összecsapások voltak szeptember 9.-ikén, amikor Goczalkowicére rátámadt az önkéntesek egy csoportja, ők két nappal ezelőtt érkeztek az egykori Királyságból. A támadás nem volt előkészítve és teljes vereséggel végződött. A németekkel vívott utolsó harcok szeptember és október fordulóján következtek be, Věřňovice térségében lengyel katonák kis csoportja visszaverte 150 Grenzschutz támadását, Německá Lutyně pedig tűz alá került. Ezután az incident után a német fél hivatalosan is bocsánatot kért.

Az I.Sziléziai Felkelés időszakához kapcsolódik még a menekültek számának növekedése Těšíni Sziléziában. Strumienie-Zarzecze térségében már augusztus 17.-ikén átlépte a Visztulát a pszczyna járásbeli felkelők egy csoportja, majd a rákövetkező napon átlépte a határt a egy másik felkelői csoport a rybniki járásból. Hasonlóképpen volt ez a felkelés következő napjaiban is, tehát a Strumienban keletkezett helyhiány miatt (amikor is a menekülteket már végül pajtákban kényszerültek elszállásolni) nemsokára már Dziedzicén építettek új tábort, ahol szeptember elején már 400 személy lakott. Egyre gyakrabban voltak a menekültek között egész családok asszonyokkal és gyerekekkel, akiket a fegyveres összecsapások következtében kiűztek otthonaikból és kénytelenek voltak a határmenti falvakban és erdőkben vándorolni. Ebben az időszakban a POW GŚl vezetése már visszaszerezte a helyzet fölött az ellenőrzést és azon igyekezett, hogy ellenőrzése alá vonja azokat a felkelői csoportokat, amelyek saját elhatározásuk szerint bocsátkoztak harcokba. Ennek az akciónak a keretén belül Strumienbe érkezett Wloskowicz hadnagy. Fő feladata az volt, hogy kialakítsa a déli felkelő csoport parancsnokságát, ehhez négy szakasz tartozott: Osvětim, Strumieň, Dziedzice és Petrovice, valamint hogy olyan erős, fegyelmezett és jól felfegyverzett egységeket alakítson ki amelyek képesek lennének egybehangolt felkelői akciókra. Mindjárt Strumienbe való megérkezése után összeállította saját stábját, ez azonban kommunikációs okokból szinte azonnal át lett helyezve Dziedzicére. Néhány nap múlva ideszállítottak 38 önkéntest és egy nagy fegyverszállítmányt, Strumieň-Dziedzice térsége pedig felülről jövő irányelvek irányítása alá került, az innen vezetett tevékenység elvesztette eddigi jellegét és járőrözés formáját öltötte. Nemsokára mindhárom táborban szabályos felkelői csapatokat alakítottak ki, ezeknek létszáma Petrovicén 350 személy, Dziedzicén 250 és Strumieňben 57személy volt. Ezek a változások egy egységes akció keretén belül lettek elvégezve, amely arra irányult hogy a lengyel-felsősziléziai határ mentén fekvő összes menekülttábort egységes szerkezetűvé alakítsák át, mindezt a központi felsősziléziai vezetés irányítása által végezve. Mindez azonban nem akadályozta meg a menekülttábor felbomlását, a parancsnokságot, főleg pedig a lengyel állami és katonai vezetést éles kritikának vetették alá, tétlenséggel és Felső-Szilézia iránti érdektelenséggel vádolták meg. Terjedt a szocialista propaganda, főleg a „Robotnik“(Munkás) újság, egyre gyakrabban jelentek meg antiszemita hangulatok is. Az érzelmeket utólagosan a nehéz életkörülmények is mélyítették. A menekültek dicsérték ugyan az ételt, ám az elszállásolás nehezükre esett, ugyanis az ágyuk gyakran csak egy köteg szalma volt. Általában helyben kifogásolták a táborokban történő élelmiszerelosztást, de megtették a menekültügyi főbizottságnál is. Mindezeknek visszhangja is volt a vezetésnek benyújtott már hagyományosan radikális kérvényekben. Mindezekre tekintettel új átszervezést hajtottak végre. Szeptember közepe táján fokozatosan megszüntették a Petrovicén, Dziedzicén és Strumieňben lévő táborokat,a katonai szolgálatra alkalmas férfiakat pedig áthelyezték az osvětimi táborba, ahol katonai drillnek vetették alá őket. A többi polgárt más területeken helyezték el. Az eredmény az lett, hogy pl. Dziedzice térségében még bizonyos ideig megmaradt a POW GŚl. támaszpontja, ennek hivatalos feladata a még mindig ideérkező menekültekkel való törődés volt, a gyakorlatban azonban katonai célokról volt szó. A menekültek problémáját végérvényesen az 1929 október elsején megkötött amnesztiamegegyezés oldotta meg, ennek alapján a menekültek többsége visszatért Felső-Sziléziába.

Těšíni Szilézia a tárgyalt időszakban különleges helyzetben volt. A cseh kormány, amely következetesen a kész tények politikájához tartotta magát, bármikor elérhette, hogy az antant neki ítélje ezt a területet. Emlékeztetnünk kell arra, hogy Prágától eltérően Varsó nem tartotta különösebben fontosnak Těšíni Szilézia problémáját, így tulajdonképpen az egész érintett terület védelmének terhe a polgárokra és az általuk választott helyi hivatalokra hárult.Természetesen ez hatással volt a těšíni lakosság életére is, amely jelentős mértékben politizálódott. Ennek ellenére (vagy talán lehet hogy éppen ezért)Těšíni Szilézia lakói nem maradtak közönyösek a felsősziléziai társaik által folytatott harchoz és sokféleképpen igyekeztek támogatni őket. Mindenekelőtt elkezdték azokat a munkákat, amelyeknek célja a menekülttábori központ nehéz életkörülményeinek megjavítása volt. Még 1919 májusában megalakult Strumieňben dr. Dybowski vezetésével az a társadalmi bizottság, amelynek célja az volt, hogy a helyi központ támogatásával anyagi segítséget szerezzen a városban tartózkodó menekültek számára. Augusztusban E. Kasperlik és M.Stryczek asszonyok és Herman parancsnok kezdeményezéséből hasonló bizottságot alakítottak ki az újonnan keletkezett dziedzicei táborban is. Ezeknek az intézményeknek a feladata az volt, hogy a menekültek megsegítésére anyagi és pénzügyi eszközöket gyűjtsön. Dziedzicén mindennek nagy jelentősége volt, mivel a városban volt a felkelői kórház. A menekültek megsegítését célzó társadalmi bizottságok létezése csak az egyike a menekülteknek nyújtott támogatások kevésbé látványos megnyilvánulásainak Těšíni Szilézia lakossága részéről, mivel ez a jelenség sokkal szélesebb kiterjedésű volt. A Banka Robotniczego (Munkások Bankja) és a Towarzystwo Oszczędności i Zaliczek (Megtakarítások és Tartalékok Társasága) pénzintézetek lettek a közvetítők, számláikra már júniustól rendszeresen rakták félre az otthonukat vesztett felsősziléziak számára szánt adományokat. Az ajándékozók között voltak magánszemélyek, szervezetek (pl. Mulatságszervező Bizottság Ustroň, Parókiatestületi Bizottság Istebné), munkacsoportok (pl. a František-bánya bányászai erre a célra csak egy alkalommal 1500 K  összegű adományt gyűjtöttek) és katonák, akik rendkívül kitettek magukért az olyan akciókon, amikor egymás között rendeztek gyűjtést, éppúgy mint amikor a civil lakosság körében tették ugyanezt. Ugyancsak gyűjtéseket szerveztek a politikai manifesztációkon, néhány községben pedig mulatságokat és amatőr színjátszók színielőadásait rendezték meg, ezeknek a nyereségét szánták a menekülteknek. Tulajdonképpen a felsősziléziaiak egész těšíni tartózkodása alatt a sajtó informált a helyi lakosok pénzadományairól, ezeknek nagysága sokszor nagyösszegű volt. Tulajdonképpen az egész akciót nagymértékben a sajtó ihlette. Mi több a menekültek gyakran voltak elszállásolva magánházaknál, ismerünk eseteket, amikor pl. Petrovicén Piechaczek, Konieczny és Gajdziok szállásoltak el menekülteket, hasonlóképpen volt ez Strumienben is. Úgyszintén a těšíniek által a harcoló felsősziléziaiaknak nyújtandó politikai támogatás is széleskörű kiterjedésű volt. Ürügyül szolgáltak pl. az elesett menekültek temetései, amelyek a katonaság és hivatalos vendégek részvételével történtek és a helyi lakosság tömegeit vonzották, így mindez lehetőséget nyújtott arra hogy az egyes emberek és a hangulatok politikai egységét kifejezhessék. A hasonló tüntetésekhez még jobb lehetőséget nyújtottak az e célból szervezett rendkívüli felvonulások. A legnagyobb ilyen felvonulás szeptember 14.-ikén volt Dziedzicén a „Bílý kříž“(Fehér kereszt) érdekében szervezett mulatságon. Ezen a helyi lakosságból 5000 személy vett részt és 400 felsősziléziai. Felszólaltak a felsősziléziaiak vezetői is, mint Londzin parancsnok az RNKC elnöke, aki figyelmeztetett Szilézia egységére a csehek és a németek elleni harcban és viharos szavakkal buzdított az említett egységre. A rendezvény végén határozatot fogadtak el, ez felhívott a Těšíni Sziléziában megtartandó népszavazás győzelméért való részvételre és kimondta, hogy Těšíni Szilézia népe támogatja és továbbra is támogatni fogja felsősziléziai testvéreinek igazságos harcát. Hasonló jellege volt az augusztus 30.-ikára Těšínbe összehívott nagygyűlésnek, amelyet a Dom Narodowego (Nemzet Háza) épületében rendeztek, ezen felszólalt többek között Bobek képviselő is, aki hangsúlyozta a felkelők hősiességét, azonban mint mondta, harcukat feleslegesnek tartja. Bobek megmagyarázta a kormány és a lengyel hadsereg munkamenetét, végül pedig felszólított a menekültek érdekében való adakozásra.

Az összes ilyen nézet és megfogalmazás szószólójaként lépett fel a těšíni sajtó is, ez folyamatosan szolgáltatta a híreket a felsősziléziai harcok lefolyásáról, információkat nyújtott a menekültek érdekét szolgáló akciókról és ugyanúgy mint a többieket, őt is felbőszítette a vezetés tétlensége. Például a „Gazety Cieszyńské“(Těšíni Újság) egyik kommentárjában, amelyben hangsúlyosan leszögezték:„A lengyel hadsereg tódul a harcba, visszafogja az öklét és a fogait csikorgatja, Křižák tombol, Varsó pedig hallgat.“ Těšíni Sziléziát nézve a hasonló hangulatok általánosak voltak, ezért végül maga az RNSC is egy augusztus végi viharos ülése után határozatot adott ki, amelyben megállapítja: „Těšíni Szilézia Főtanácsa (RNSC) felhívja a lengyel kormányt és a koalíciót, hogy vessen véget a lakosság tömeges és könyörtelen gyilkolásának, foglalja el ezeket a területeket a lengyel vagy pedig a koalíciós hadsereg segítségével. Těšíni Szilézia lakói nem nézhetik közömbösen és ölbe tett kézzel hogyan irtsák és öldösik le az utolsó emberig felsősziléziai testvéreiket, nem tűrheti hogy a brutális porosz kiterjessze dühét Těšíni Szilézia területére is, hogy támadja a mi határmenti községeinket és repülőből, gépfegyverekből, ágyúkból lője azokat“. A Nemzeti Tanács a felsősziléziai menekültek iránt érzett aggodalmát ugyanakkor kifejezte még más módon is – a menekültek megsegítésére jelentős mennyiségű pénzösszeget adott át nekik. A támogatás különféle formáinak bemutatásakor, amelyekkel a felsősziléziaiak akkor Těšíni Sziléziában találkoztak, nem felejthetjük ki Zbytkov polgárainak közismert és dicséretes példáját, ők közvetlenül is részt vállaltak az I.Sziléziai Felkelésben csoportvezetőként (Pawel Woznica), futárként és ügynökként is (Anastazje Glac, Anna Kocur).

Těšíni Szilézia megfelelő elhelyezkedése alkalmas területet biztosított arra hogy 1919 kezdetétől ott rejtőzhessenek el a németek által üldözött felsősziléziaiak. Az a tény hogy ők voltak a legenergikusabbak és a legodaadóbbak, okozta hogy amikor ott nagyobb csoportjaik megjelentek, akkor a terület magától értetődően a felsősziléziai nemzetiségi mozgalmi jelleg kialakításának egyik központjává vált. A bytomi és sosnowieci központoktól való nagy távolság lehetetlenné tette hogy ezt a csoportot ellenőrzés alá vonják. Nemsokára megjelentek ennek a helyzetnek az eredményei is:a těšíni menekültábori központ kétszer is részt vállalt a felkelést előidéző kísérletekben, végül pedig harmadszorra ténylegesen is kirobbantotta az első sziléziai felkelést, aktív részvételt vállalva abban. A felkelésnek hatása volt arra, hogy a menekültek létszáma jelentősen megnövekedett, és jelentős visszhangot keltett azon a helyen is ahol a menekültek menedéket találtak – vagyis Těšíni Sziléziában. Ennek a területnek a lakói, habár el voltak foglalva a saját területükért folyó harcokkal, mégsem voltak közömbösek a menekültekkel és az őket érintő ügyekkel szemben. A menekültek támogatásban részesültek, amely egyrészt anyagi támogatásban mutatkozott meg (habár a helyi lakosság helyzete ezen a téren nem volt a legjobb), másrészt pedig politikai támogatásban. Az akkoriban a Těšín-vidéken uralkodó helyzet okozta, hogy ez a támogatás az idegen szándékok elleni közös harcból eredt, olyan magára hagyottság érzése mellett, amelyet a Varsó részéről hiányzó látható beavatkozás okozott. Egészében ezek a tüntetések megmutatták hogy mindkét fél tudatosítja az őket összekötő azonos politikai feltételezettségeket és elkötelezik magukat a kölcsönös támogatás mellett.

A szerző felhasználta az Opolei Sziléziai Intézet könyvtárának és a Katovicei Állami Archívumnak a forrásait, használta K.Popiołek („A sziléziai felkelések történetével foglalkozó források“) és A.Anusiewicz („A sziléziai felkelések krónikája“) munkáit…

Krzysztof Szelong – ředitel Těšínské knížnice, nám umožnil zveřejnit článek „Hornosležští utečenci v 1919 roce na Těšínském Slezsku“, který v 1990 roce byl zveřejněn ve vědeckých listech Vysoké školy pedagogické Slezských povstalců v Opolí. Článek je shrnutím referátu tehdy studenta IV ročníku dějepisu, přednesený na vědeckém zasedání studentů věnovaném 66. výročí III. Slezského povstání.

Obrození nezávislého Polska a značné oslabení Německa v 1918 roce zahájilo několikaleté období boje hornoslezanů za připojení k mateřskému státu. Tento zápas, který přijímal různé formy a probíhal v různých rovinách, svůj nejzřetelnější výraz našel ve třech ozbrojených povstáních. S prvním z nich je spojena problematika hornoslezských utečenců, kteří se v 1919 roce skrývali na území Těšínského Slezska. Cílem této skicy je pokus odpovědět na otázky, jak veliký význam na přípravě a zahájení I. Slezského povstání sehráli utečenci a jakými předpoklady se řídili. Pro vyřešení těchto dvou zásadních problémů je nutné se také zamyslet z jakých lidí byly složeny tato střediska utečenců, jaké události a jevy utvářely jejich názory a postoje, a konečně jaký byl jejich organizační status a životní podmínky Projednávané otázky mají ještě jeden zajímavý aspekt. Poměry na Těšínském Slezsku, které pomáhalo skrývat se hornoslezským utečencům, nebyly vyřešeny. Jeho občané zůstavali ve stavu otevřeného sporu s Československem, které usilovalo o zábor tohoto území. Jak se mohly za těchto podmínek utvářet vztahy mezi utečenci a angažovanými v boji o své vlastní cíle občany Těšínského Slezska? Zda ti ostatní pochopili postoje a snahy svých druhů? A také zda si obě strany uvědomovaly politicky podmíněnou spojitost svých stejných osudů.

Právě období ročního pobytu hornoslezských utečenců na Těšínském Slezsku je možno zřetelně rozdělit na tří etapy. První z nich vztahující se k nejdelšímu časovému úseku (leden-červenec 1919) je spojen s příchodem prvních skupin utečenců a usměrněním organizačních forem jejich života, které na jednu stranu jim dovolily získat nutné životní prostředky, na druhou stranu je zapojily do činného politického života. Tehdy se krystalizovaly také vůdcovské a insurekční tendence těšínského utečeneckého střediska. Druhou etapu zahajuje zřízení na začátku července v táboře v Petrovicích hlavního velitelství Polské vojenské organizace Horního Slezska (POW GŚl.), a končí zahájení prvního povstání. Jeho nejpodstatnější znak je přeměna na jedno z řídících center hornoslezského hnutí směřujícího k nezávislosti. Konečně třetí a poslední etapa je ve znamení I. Slezského povstání, účastí v něm utečenců, narůst jejich počtu a reorganizace forem jejich existence.

Celý krátkodobý pobyt hornoslezských utečenců na Těšínském Slezsku končí polsko-německá amnestní dohoda z 1.X.1919, po které došlo ke zrušení středisek utečenců a návrat většiny z nich do Horního Slezska. Utečenci, kteří v prvním období přišli na území Těšínského Slezska, byli převážně mladí lidé, aktivní členové POW GŚl., mnozí byli spojeni s národnostním hnutí ještě před válkou. Nyní na vlně obrozeného v Horním Slezsku hnutí směřujícího k nezávislostí jejich konspirační činnost, ve které neměli žádnou zkušenost, končila často dekonspirací a nutnosti úprku za kordón.

Jejich první skupina se objevila v Petrovicích už v srpnu 1919. Byl mezi ní Mikolaj Witczak, velitel POW východní částí rybnického okresu a jeho bratr Jozef. Oba založili svůj hlavní stan v hospodě Emila Krótkého, kde rychle, v závislosti na přísunu nových funkcionářů, bylo sformováno něco na druh štábu. Na přelomu února a března se tam objevil také velitel kozielského okresu Alfons Zgrzebniok, který po neúspěšném útoku na kasárna v Kozlí byl již znám německým úřadům, a ihned po něm Jan Wyglenda, velitel raciborského okresu. Když zohledníme skutečnost, kdo tito lidé byli, nemůžeme se divit slovům, které o tomto období zapsal ve svém památníku M.Witczak: „Tábor v Petrovicích se rozrůstal a s ním i naše aspirace, rozhodli jsme se připravit povstání.“ Proto utečenci udržovali stálý kontakt ze středisky, které byli nuceni opustit, a jejich kurýří, kteří kroužili po jiho-východních okresech Horního Slezska (odtud pocházela většina petrovických utečenců), připravovali základ k zahájení insurekce. Tato předsevzetí byla vedena na vlastní pěst, konaly se zřejmě bez dohody s bytomským Výkonným oddělením POW GŚl., se kterým byl navázán kontakt ještě v období formování petrovického štábu a odkud přicházely první prostředky na jeho udržbu a činnost.

Zanedlouho v prostředí rostoucího napětí nastaly událostí, které splnily očekávání utečenců. Okresní velitelé POW shromáždění 12.IV na poradě v Bytomi se jednoznačně vyslovili pro vypuknutí povstání, jehož termín byl stanoven na 11.IV. Jak se předpokládalo reakce petrovického střediska byla jednoznačná: krátce před určeným termínem místní štáb byl přemístěn za hranice do Polomi a očekával už jen na signál. Avšak na poslední chvíli se objevili kurýři se zprávou z Poznaně a s absolutním zákazem podnikání povstaleckých akcí, kterou vydal Wojciech Korfanty. Utečenci se vrátli zpět do Petrovic, a jediným důsledkem těchto událostí byla ztráta důvěry ve Vrchní lidovou radu (NRL – Naczelna Rada Ludowa) i samotného Korfantého. V období května řady utečenců se značně rozšířily. Na Těšínském Slezsku vznikl druhý tábor umístěn na území Strumieně, a obdobná střediska se nacházela v mnoha polských obcích podél hranice s Horním Slezskem. K takovému zvratu přispělo zejména rozhodnutí, které 14.V. vydal všemocný velitel Otto Hörsing. Toto rozhodnutí zrušilo činnost bytomského podkomisařství NRL, a svými rozsáhlými otřesy přinutilo mnoho funkcionářů opustit Horní Slezsko. Celkem vzato problém utečenců nabral tehdy tak důležitý význam, že u přemístěného do Sosnowce podkomisařství (od okamžiku přemístění: Komisařství slezských lidových rad, KRL Śl.) vznikl Hlavní výbor péče o utečence. Tento začal pečovat o hornoslezany pobývající na Těšínsku a působil v dohodě s vojenským vedením a Polským červeným křížem, pečoval o zajištění proviantu utečeneckých táborů a organizoval pro ně zdravotnickou pomoc. Jeho činnost široce podporovala polská společnost, která na tento cíl dodávala prostředky a finance. Koncem května v dohodě s KRL Śl. byl reorganizován tábor v Petrovicích na vojenskou expozituru s velitelem Jozefem Michalským v čele. Cílem expozitury bylo na jednu stranu řešit problém kontroly potenciálního výbušného elementu, jakým utečenci byli, a na druhou stranu péče o ně. V jejím rámci velitelství tábora se zajímalo o ubytování utečenců, nejčastěji ve školách, průmyslových budovách a soukromých domech a také rozdělováním poskytovaných potravin a oblečení. Jejich úkolem bylo také směrování utečenců schopných k vojenské službě do právě se tvořícího 1. bytomského pluku. Vojenská kontrola tábora nebyla moc platná. Jeho obyvatelé podléhali stále radikálnějším náladám, a na pořádaných v táboře poradách okresních velitelů POW neustálé byly projednávany záležitostí spojené s ozbrojeným povstáním. Na jedné z takových porad svolané z iniciativy Jozefa Dreyzy 18.IV. dochází k zásadním rozhodnutím: přes odpor delegáta Vrchního velitelství Velkopolských vojsk kpt. Psarského a spojeného s Korfantym kn. Brandyse okresní velitelé rozhodli, že se nelze dál čekat. Zahájení povstání bylo určeno na 22.VI. Skutečnosti je, že vliv na takový zvrat měly sugesce J.Dreyzy týkající se změny postoje W.Korfantého a zpráva o rozhodnutí vypsání plebiscitu, kterou z Paříže přivezl Edward Rybarz. Nicméně směle je možno konstatovat, že nejdůležitější úlohu na přijetí tohoto rozhodnutí měly nálady a názory, které převažovaly ve vedení POW, a v velkém míře také v samotném táboře. Ne nadarmo J.Wyglenda vzpomíná, že oblíbenou písní utečenců shromážděných v Petrovicích byla „Gdy naród do boju...“. Avšak i tentokrát se opakovala situace z května. Na poslední chvíli vypuknutí povstání zastavila osobní intervence Korfantého. Tato se nedostala se do kozielského okresu, kde v obci Dziergowice v určeném čase do akce přistoupila skupina povstálců. Úplné osamotnění ovlivnilo okamžitou porážku dziergovické akce, výsledkem které se v Petrovicích objevila skupina účastníků těchto událostí v čele s Karolem Grzesikem. Tento záměr získal konkrétní podobu v červenci 1919, Korfanty nařídil zrušení bytomského Výkonného výboru a místo něho ustanovil jako Hlavního velitele osobu A.Zgrzebnioka. Nominace byla schválena volbou provedenou utečenci v Petrovicích. Avšak tento akt byl uskutečněn dosti lhostějně. Protože A.Zgrzebniok byl i svými nejbližšími spolupracovníky hodnocen jako člověk slabý, a proto lehce náchylný k přijetí role loutky poznaňských politiků. Tyto obavy, i když měly své opodstatnění jistě ve známých utečencům plánech Korfantého, se ukázaly jako předčasné. Nový velitel se při zřizování svého štábu obklopil nejvýznámnějšími, a současně nezávislými funkcionáři z Petrovic, čímž výrazně ukázal, že nechce být loutkou Korfantého. V důsledku nově zřízené Hlavní velitelství se dostalo do velice složité situace: na jednu stranu samotnou skutečnosti zřízení byla závislost od poznaňského střediska, na druhou stranu J.Grzegorzek se nepodřídil likvidátorskému rozhodnutí, nové velitelství považoval jako svůj štáb, a konečně samotní utečenci chtěli uskutečňovat především své vlastní ambice a plány. V táboře se tehdy konaly neustálé manifestace, rezoluce byly zasílány dokonce do Paříže, všeobecně byly obviňovány řídící kruhy a váhavost a byla požadována ozbrojená konfrontace. Bojové nálady byla prohlubovány stále častějšími hraničními srážkami s oddíly Grenzschutzu a zprávami přicházejícími z Horního Slezska o německém terroru. Za této situace Hlavní velitelství, které se řídilo především taktickými okolnostmi v polovině července rozhodlo o přemístění svého sídla do postatně klidnějšího Strumieně. Byl tam zřízen sklad zbraní, potravin a oblečení, sanitární a spojovací středisko, a také přechodné středisko utečenců. Strumieňský tábor zůstal z velké míry táborem kádrovým. Jeho početnost na začátku srpna 1919 byla 20-30 osob.

V tomto období Hlavní velitelství již udržovalo velmi silné vztahy s místními vojenskými orgány, a především vřelá spolupráce spojovala členy POW s expoziturou Oddílu 3. Vrchního velitelství Polského vojska v Osvětimi, která dodávala Zgrzebniokovi zpravodajské materiály týkající se Horního Slezska. Na jejich základě a na základě vlastních zdrojů informací strumieňský štáb poměrně rychle provedl rozvahu o vlastních silách a silách protivníka, po čemž přistoupil ke zpracování operačního plánu povstání, jehož vypuknutí bylo určeno na konec července. Ukazovalo to stále zjevněji, že Zgrzebniok a jeho skupina nemá v úmyslu být poslušným vykonavatelem politického směru Korfantého. Objevily se proto nové tendence – tentokrát byly vedeny pokusy Hlavní velitelství a potom i celé POW proměnit na kulturně-osvětovou organizaci o agitátorském profilu. Avšak tento pokus se nezdařil a Hlavní velitelství zručně balancovalo mezi protikladnými kruhy politického ovlivňování, zpracovalo vlastní formy a směry jednání a stále silněji se dostávalo do čela hornoslezského hnutí směřujícího k nezávioslostí. To mělo také své důsledky vzhledem k zástupům utečenců na Těšínském Slezsku, kterým takový stav dodával význam a sebejistotu. Avšak takový stav trval velice krátce. První polovina srpna 1919 přinesla událostí, které se měly ukázat jako průlomové.

11.VIII z iniciativy nerezignujícího ze svých ambicí J.Grzegorzka byla svolána do Bytomi porada okresních velitelů POW GŚL. Jejím důsledkem bylo odevzdání Grzegorzkovi funkce náčelníka této organizace a rozhodnutí o vypuknutí povstání. Avšak přítomní brali ohled na autoritu Hlavního velitelství, proto úkolem skutečného vyhlášení rozkazu se obrátili právě k němu. Když kurýří s Bytomi dorazili do Strumieně, byli zklámání. Śtáb vymlouvajíc se na nepřítomnost A.Zgrzebnioka, který něco dříve odjel na rozhovory s Jozefem Pilsudským odmítl respektovat bytomské dohody. S ohledem na to 16.VIII. v strumieňském obvodu se objevil sám Grzegorzek. Na poradě byl přesvědčen o nereálností povstaleckých záměrů a jediné, čeho dosáhl, to byl souhlas na pověření ho politickým vedením POW. Po ujednání, že následující již závazná porada okresních velitelů bude svolána 18.VIII, Grzegorzek a Jan Bula (tento přišel do Strumieně na příkaz Zgrzebnioka, který na zpáteční cestě z Varšavy se seznámil s vážností situace a ihned přistoupil do činu) se vydali do Bytomi, aby tam zastavili běh události. Bohužel po překročení hranice na nádraží v Pawlowicích byli zatknuti i spolu s kurýry vezoucími rozkazy okresním velitelům s výzvou na pracovní poradu. První kurýří byli zatknuti za obdobných okolností, už ostatně dva dny dříve. Nastala totální dekonspirace a dezorientace ostatního velení, a dokonce Němci byli varování o povstaleckých plánech. Tehdy už však nastaly události, kterých sa tak hodně obáváno v Poznani. V Petrovicích na základě stále bojovějších nálad dodatečně podpořených srážkou, kterou svedli 14 srpna s oddílem Grenzschutzu, se utečenci rozhodli provést rozhodující krok.

Byl zvolen vlastní štáb s velitelem Michalským v čele, a po jeho rezignaci nové vedení ve složení: Franciszek Marszalik, Franciszek Zielezny, A.Hercog a J.Szczepanski pod vedením Maksymiliana Iksala. Nakonec všeobecná schůze utečenců se rozhodla zahájit povstání, a okamžik jeho propuknutí určila na 2.00 hodinu 17 srpna. Příslušný rozkaz, který opatřil značkou „Gwiazda“ (Hvězda), vydal štáb. V těchto případech není vyloučena inspirující úloha kurýrů Grzegorzka, který potom co nic nedosáhl ve Strumieni, se odebral do Petrovic a požadoval tam údajně, aby zahájení povstání bylo urychleno. Insurekce, která se tentokrát měla stát skutečností, byla jednoznačně dílem utečenců, kteří využili zmatek, který na chvíli vznikl ve vedení hnutí, převzali iniciativu do svých rukou a uskutečnili dlouho tlumené touhy a dosáhli vypuknutí ozbrojeného povstání. 17.VIII. v určeném čase, po přechodu hranice, skupina dobrovolníků z petrovického tábora zaútočila na stanoviště Grenzschutzu v Golkowicích, výsledkem útoku zahynulo šest Němců, osm bylo raněných a šesnáct bylo vzato do zajetí. Následně povstalci zaútočili na Godow, ale tam vzhledem k německé přesile, získali pouze nádraží, avšak následně byli přinuceni k ústupu. Tento den ozbrojené hnutí zachvátilo pouze okres pszczyňský, jehož velitel Fizia spolupracoval se štábem Iksala. Ostatní okresy mlčely a povstání zahájil tam teprve rozkaz velitelství v Bytomi, které se rozhodlo k tomuto kroku po obdržení zprávy o zatčení Grzegorzka a vypuknutí insurekce pszczyňské. 18.VIII. bytomský rozkaz potvrdil A.Zgrzebniok, který tehdy přemístil Hlavní velitelsví ze Strumieně do Sosnowce, a současně reorganizoval ho pod novým názvem – „Polska Obrona Górnego Śląska“ (Polská obrana Horního Slezska).

Pro petrovické utečence 18 srpna byl druhým v pořadí dnem bojů. Tentokrát zaútočili Němci – jejich 18-členný oddíl udeřil na Petrovice a Prstnou. Díky pomoci vojska byl útok šťastně odražen. Přibližně ve stejném čase se v Petrovicích objevila skupina dobrovolníků ze Strumieně, která se v čele s M.Witczakem a J.Wyglendou zapojila do ozbrojené činnosti. První společně provedenou akcí byla výprava na Pielgrzymowice, v době které povstalci používali těžký kulomet „Swchrarzole“ získaný od gen. Franciszka Latinika v Těšíně. Výsledkem akce bylo dobytí sídla štábu kpt. Reichenbacha a ukořištění značných zásob potravin a zbraní. Avšak byla to pouze předehra událostí z 20.VIII. Tento den 100-členný oddíl z Petrovic opět udeřil na Godow. Díky obratnému velení a neobyčejné bravuře povstalců akce měla plný úspěch: téměř beze ztrát vlastních bylo zabilo 46 Grenzschutzů, a 10 bylo vzato do zajetí, ukořištěn byl také 1 ckm a několik desítek pušek. Avšak v této době jiný oddíl Grenzschutzu využil příležitost – udeřil na odkrytý tábor v Petrovicích, unesl 40 osob, a na samotnou obec střílel. Uspořádaná v rychlosti honička neměla úspěch a útok na Gorzyczki jako odveta, přestože se jí účastnilo několik stovek osob, nebyla úspěšná. V Godowě a Gorzyczkách odbobně jako tomu bylo v Pielgrzymowicích, povstalci se zásobili v značné zásoby potravin záskané na statcích hraběte Larischa.

V tomto období také Strumieň se stal výchozí základnou pro pobývající tam utečence – jejich počet zaznamenal značný narůst po porážce povstání v pszczyňském okrese (17.VIII.). Z této oblasti bylo vedeno několik útoků namířených proti obcím nacházejících se na druhé straně hranice: Wisle, Malé Studzionce, Debině, Golasowicím, Jarzabkowicím a Goczalkowicím. Největší z nich se uskutečnil 23.VIII., když 180 povstalců ve čtyřech oddílech zaútočilo na Grzawu a Debinu, a také na Kapiel a Goczalkowice, které byly částečně obsazeny, byly při tom ukořištěny zbraně a spojovací prostředky, a zasazeny nepříteli značné ztráty v lidech, čtvrtá skupina zaútočila na stanoviště v Zdunce, ale byla přinucena k ústupu. Povstalci se po akci stáhli zpět do okolí Dziedzic. Následující den se opět snažili obsadit Debinu, ale i tentokrát útok byl odražen, a Němci v odvetě zbombardovali dělostřeleckou palbou Zbytkov a střileli z letadla polské pozice v Dziedzicích.

I když za oficiální ukončení povstání se považuje 24 srpen, v přihraničních oblastech srážky trvaly ještě několik týdnů. Takže časně ráno 25.VIII. v oblasti Strumieně byl sveden už třetí v pořadí výpad na Debinu, která tentkrát byla dobyta, avšak další pochod povstalců byl zastaven přesilou Grenzschutzu. Současně druhá skupina z této oblasti udeřila na Goczalkowice a Kapiel, ale Němci za podpory palby pancéřového vlaku i tento útok odrazili. Ve stejný den německé letadlo shodil bombu na osobní vlak ve Fryštátě, a 26 sprna Grenzschutz v civilním oblečení přešel do Petrovic, kde obklíčil skupinu utečenců, několik při tom zabil, a ostatní v počtu 15 vzal do zajetí. Mezi unesenými byli 4 polští vojáci. Pronásledování se ukázalo jako bezvýsledné a samotné Petrovice byly ostřelovány dělostřeleckou palbou. Za dva dny povstalci z této oblasti zaútočili na německé stanoviště v Malých Gorzyczkách, které úplně rozbili, a přitom zabili 11 Němců. Na Petrovice byl veden útok ještě jednou 1 září, když rota Grenzschutzu podporovaná dělostřeleckým vozidlem svedla potyčku s povstalci a vojskem. Následné velké srážky se konaly 5.IX., když na Goczalkowice zaútočila skupina dobrovolníků příchozích dva dny dříve z někdejšího Království. Útok byl nepřipraven a skončil úplným fiaskem. Poslední boje z Němci následovaly na přelomu září a října, v oblasti Věřňovic malá skupina polských vojáků odrážela útok 150 Grenzschutzů, a Německá Lutyně byla zbombardovaná dělostřeleckou palbou. Po tomto incidentu německá strana požádala oficiálně o prominutí.

Období I. Slezského povstání je spojeno také z narůstem řad utečenců na Těšínském Slezsku. Už 17 srpna v oblasti Strumienie-Zarzecze Vislu překonal 80-členný oddíl povstalců z pszczyňského okresu, a náledující den překročila hranici skupina povstalců z rybnického okresu. Obdobné to bylo i v následujících dnech povstání, takže už brzy v důsledku nedostatku místa v Strumieni, kdy byli nuceni utečence ubytovat dokonce ve stodolách, byl zřízen nový tábor v Dziedzicích, kde na začátku záři bydlelo už 400 osob. Stále častěji utečenci byly celé rodiny s ženami a dětmi, které v důsledku ozbrojených srážek byly vyháněny z domovů a přinuceny kočovat v lesích a přihraničních vesnicích. V tomto období vedení POW GŚl., znovu získavájící kontrolu nad situací, začalo kontrolovat některé povstalecké oddíly pouštějící se do bojů na vlastní pěst. V rámci této akce do Strumieně přišel por. Wloskowicz. Jeho hlavním úkolem bylo zřízení velitelství povstalecké jižní skupiny, která obsahovala čtyři úseky: Osvětim, Strumieň, Dziedzice a Petrovice a zřízení silných, ukázněných a dobře vyzbrojených jednotek, které bylyby schopné účastnit se koordinovaných povstaleckých akcí. Ihned po příchodu do Strumieně tam založil svůj štáb, který však z komunikativních důvodů byl téměř ihned přemístěn do Dziedzic. Po několika dnech, kdy zde bylo dovezeno 38 dobrovolníků a velká zásilka zbraní, oblast Strumieně-Dziedzic byl podřízen nařízeným shora směrnicím a činnost odtud vedena ztratila svůj dosavadní charakter a nabývala formu hlídek. Zanedlouho ve všech třech táborech byly utořeny pravidelné povstalecké oddíly v počtu: v Petrovicích 350 osob, Dziedzicích 250 a v Strumieni 57. Tyto změny byly provedeny v rámci jednotné akce směřující k proměně veškerých utečeneckých středisek podél polsko-hornoslezské hranice v jednotnou strukturu, provedenou ústředním hornoslezským vedením. Avšak to všechno nezábranilo rozkladu utečeneckého střediska, které podrobilo ostré kritice velitelství, a především polské státní a vojenské vedení, a obvinilo ho z nečinností a nezájmu o Horní Slezsko. Šířila se socialistická propaganda, zejména podporovaný byl „Robotnik“ (Dělník), stále častěji se projevovaly také antisemitské nálady. Emoce byly dodatečně prohlubovány obtížnými životními podmínkami. I když utečenci chválili jídlo, obtěžovalo je ubytování, kde často jedinou posteli byla otýpka slámy. Obvykle také zaznívaly výhrady k rozdělování potravin v místě v táborech, a také v hlavním výboru pro péči o utečence. Všechto to mělo svůj ohlas tradičně už radikálních žádostech předkládaných na adresu vedení. S ohledem na to bylo provedena nová reorganizace. V polovině září, po postupném rušení táborů v Petrovicích, Dziedzicích a Strumieni, byli muži schopni vojenské služby přemístěni do tábora v Osvětimi, kde byli podrobeni vojenskému drylovi. Ostatní občané byli rozmístění do jiných oblastí. Výsledekem bylo, že např. v oblasti Dziedzic ještě nějakou dobu zůstalo stanoviště POW GŚl., jehož oficiálním úkolem byla péče o stále ještě přícházející utečence, ale prakticky šlo o vojenské cíle. Definitivně poroblém utečenců vyřešila amnestní dohoda z 1.X.1929, na základě které většina z nich se vrátila do Horního Slezska.

Těšínské Slezsko v projednávaném období se nacházelo ve zvláštní situaci. Česká vláda, která se řídila důsledně politikou faktických činů, mohla kdykoliv vymoci na Ententě přiznání sobě tohoto území. Je nutno při tom pamatovat, že na rozdíl od Prahy, Varšava nepřikládala problému Těšínského Slezska velkou váhu a vlastně celá tíha obrany jeho území dopadla na občany, a jimi zvolené místní úřady. To mělo samozřejmě vliv na život těšínského obyvatelstva, který se značně zpolitizoval. Nicméně (a možná právě proto) Těšínští Slezané nezůstali lhostejnými k boji vedenému hornoslezskými druhy a na mnoha způsoby se snažli je podporovat. Především byly zahajovány úkoly s cílem ulehčit těžkému životnímu postavení utečeneckého střediska. Ještě v květnu 1919 ve Strumieni byl založen společenský výbor pod vedením dr. Dybowského, který s podporou místního střediska měl organizovat materiální pomoc pro pobývající ve městě utečence. V srpnu z iniciativy E.Kasperlikové, M.Stryczkové a kn. Hermana byl vytvořen obdobný výbor v nově vzniklém táboře v Dziedzicích. Úkolem těchto institucí bylo shromážďování materiálních a finančních prostředků jako pomoc pro utečence. V Dziedzicích to mělo velký význam, protože ve městě se nacházela povstalecká nemocnice. Existence společenských výborů pomoci utečencům je pouze jedním z mála spektakulárních projevů podpory utečencům obyvatelstvem Těšínského Slezska, protože tento jev měl mnohem širší dosah.Již od června na účty Banku Robotniczego (Dělnická banka) a Towarzystwa Oszczędności i Zaliczek (Společnost pro úspory a zálohy), které se staly prostředníky, byly systematicky ukládány přispěvky pro hornoslezany bez domova. Dárci byly soukromé osoby, organizace (např. Výbor pro zábavu v Ustroni, Výbor farního sboru v Istebné), pracovní skupiny (např. horníci dolu František se složili na tento cíl jednorázově 1500 K) a vojáci, kteří se v akci mimořádně vyznamenali když organizovali mezi sebou sbírky, a také mezi civilním obyvatelstvem. Sbírky byly také organizovány na politických manifestacích, a v některých obcích se konaly zábavy nebo ochotnická divadelní představení, jejichž zisk byl určen pro utečence. Vlastně po celé období pobytu hornoslezanů na Těšínsku tisk informoval o peněžitých darech místních obyvatel, přičemž jejich výška byla často velká. Celá akce byla ostatně ve velké míře inspirována právě tiskem. Navíc utečenci byli často ubytování v soukromých domech, známe případy kdy např. v Petrovicích je ubytovali Piechaczek, Konieczny a Gajdziok, obdobně to bylo ve Strumieni.

Široký dosah měla také politická podpora, jakou Těšíňáci se snažli poskytovat bojujícím hornoslezanům. Záminkou se stávaly např. pohřeby padlých utečenců, které se konaly za asistence vojska a oficiálních hostů, přitahovaly davy místního obyvatelstva, což bylo příležitostí manifestovat politickou jednotu postav a nálad. Ještě lepší možnost pro podobné demonstrace byly za tím účelem mimořádně organizované manifestace. Největší se konala 14 září na radovánkách pořádaných v zájmu „Bílého kříže“ v Dziedzicích. Účastnilo se jich 5000 osob z místního obyvatelstva a 400 hornoslezanů. Projevy na nich měli jednak jejich vůdcí jako předseda RNKC kn. Londzin, který upozornil na jednotu Slezska v boji proti Čechům a Němcům a v bouřlivých slovech povzbudil k této jednotě. Na závěr byly přijata rezoluce, který vyzývala angažovat se za vítězství plebiscitu na Těšínském Slezsku a řekl, že Těšínští Slezané podporují a dále budou podporovat oprávněný boj svých hornoslezských druhů. Obdobný charakter mělo shromáždění svolané 30 srpna do Domu Narodowego v Těšíně, na němž promluvil m.j. poslanec Bobek, který zdůraznil hrdinství povstalců, ale řekl, že jejich boj považuje za zbytečný, vysvětloval také postupování vlády a polského vojska, na konec apeloval o dary v zájmu utečenců.

Mluvčím těchto všech názorů a postulátů byl také těšínský tisk, který průběžně podával zprávy o průběhu hornoslezských bojů, informace o akcích v zájmu utečenců a stejně jako ostatní také je pobuřovala je nečinnost vedení, což se projevovalo např. v jednom komentáři „Gazety Cieszyńké“, ve kterém důrazně bylo konstatováno: „Polské vojsko se hrne do boje, utahuje pěsti, skřípe zuby, Křižák řádí, a Varšava mlčí.“ Takové nálady s ohledem na situaci Těšínského Slezska byly všeobecné, proto dokonce samotná RNSC po bouřlivém zasedání na konci srpna vydala rezoluci, ve které konstatuje: „Vrchní rada Těšínského Slezska (RNSC) výzývá polskou vládu a koalici, aby ukončila hromadné a nelítostné vraždění obyvatelstva záborem těchto území polským nebo koaličním vojskem. Obyvatelé Těšínského Slezska nemohou lhostějně a z založenýma rukama pozorovat vyhlzování a pobíjení do jednoho hornoslezských druhů a nemůže snést, aby brutální Prusák rozšířoval svoji zlost i na území Těšínského Slezska a útočil a střílel z letadel, kulometů a děl na naše pohraniční vesnice. Národní rada svou starost o osud hornoslezských utečenců projevila ve stejném čase také jinak – předáním na jejich potřebu značné částky peněz. Když uvádíme různorodé formy podpory, se kterou se hornoslezané setkali tehdy na Těšínském Slezsku, nemůžeme zapomenout na chvalně známý příklad občanů Zbytkova, kteří se bezprostředně angažovali v 1. Slezském povstání jako vedoucí skupin (Pawel Woznica) a kurýři a agenti (Anastazje Glac, Anna Kocur).

Vhodná poloha Těšínského Slezska způsobila, že se stalo od začátku 1919 územím, kde se schovávali, pronásledování Němci, hornoslezané. Skutečnost, že byli to ti nejenergičtější a nejvíce angažování, způsobila, že když se tam objevily jejich větší skupina, zůstala samozřejmě jedním ze středisek utváření charakteru hornoslezského národnostního hnutí. Velká vzdálenost od center v Bytomi a Sosnowci znemožňovala podrobit tuto skupinu kontrole. Zanedlouho se projevily výsledky této situace: dvojnásobné angažování těšínského utečeneckého střediska v pokusech vyvolání insurekce a konečně po třetí faktická detonace prvního slezského povstání a aktivní v něm účast. Povstání mělo vliv na značný narůst utečenců a měl značnou odezvu v místě, kde našli úkryt – na Těšínském Slezsku. Jeho obyvatele, i když byli angažování v bojích na vlastním území nenaložili s pronásledovanými utečenci a jejich záležitostmi lhostejně. Podpora, s jakou sie setkali utečenci, se projevovala na jednu stranu v materiální podpoře (přestože situace místního obyvatelstva nebyla v tomto ohledu nejlepší), a na druhou stranu v politické podpoře. Situace, která tehdy byla na Těšínsku, působila, že tato podpora vyplývala ze společného boje proti cizí záměrům v pocitu osamotnění, způsobeného nedostatkem viditelného angažování ze strany Varšavy. V celku tyto manifestace ukázaly, že obě strany si uvědomují spojující je stejné politické podmíněnosti a hodlají se vzájemně podporovat.

Autor práce využíval zdroje knihovny Slezského institutu v Opolí a Státního archívu v Katovicích, používal práce K.Popiołka („Zdroje do dějin slezských povstání“), A.Anusiewicze „Kronika slezských povstání“)....

„Wiadomości – Tudósítások – Zprávy“, wydawca / kiadó / vydavatel: Organizacja Wyższego Pożytku Publicznego / Közhasznú Társaság / Obecně prospěšná společnost Koexistencia o.p.s., IČO (Vállalkozói Engedély Száma): 68899289, adres wydawcy / a kiadó címe / adresa vydavatele: 737 01 Český Těšín / Czeski Cieszyn, Střelniční / Strzelnicza 28, rada redakcyjna / szerkesztőbizottság / redakční rada: Tadeusz Toman, Józef Toboła, Zoltán Domonkos, zamknięcie numeru / lapzárta / uzávěrka čísla: 31.5.2012, gratis / ingyenes / zdarma